Kalandra fel!

Az anyaság a legjobb és mégis a legkeményebb dolog az életemben.
Nem voltam soha egy bevállalós fajta, nem vettem részt veszélyes kalandokban, nem ugrottam le ejtőernyővel sehonnan, nem mentem soha bele semmilyen extrém és veszélyes kihívásokba. Jó gyerek voltam a szó legjobb értelmében.
A legnagyobb kihívás, amit bevállaltam, az az, hogy ANYA leszek.
Ettől izgalmasabb kaland nem is kell az életemben, és még valószínűleg el is fog tartani egy darabig.

Az már egy más kérdés, hogy jó anya vagyok-e, meg hogy hogyan lehetne még jobban formálni, alakítani a gondolkodásomat, a gyerekeimhez való viszonyomat, a türelmemet, a szeretetemet feléjük. Mert hát persze, hogy szeretem őket, sőt oda vagyok értük, de azért ... nem vagyok én mindig szeretetreméltó, türelmes anya. Sőt!!!

Egész életemben arra vártam és vágytam, hogy anya legyek. És lettem.
Nagyon boldog voltam akkor, amikor a babáimat a kezembe foghattam, élmény volt az, hogy mellettem gügyögött egy csöppség, hogy érezhettem az illatát, játszhattam vele, gondoskodhattam róla. De persze ehhez hozzátartozik - egy idő után - az unalmas és egyhangú házimunka, a főzés-mosogatás-vasalás-teregetés stb.
Azt éreztem, hogy elfáradok és elfáradtam.

Most érzem,hogy az elmúlt 9,5 év nagyon elvette az energiámat. a figyelmemet Istenről, az Istenre figyelésről. Alig volt időm elmélkedni, gondolkodni, kevésszer nyitottam ki célirányosan a Bibliámat, kevés időm volt egyedül maradni, olvasni és imádkozni. Érzem én ezt a mindennapjaimban.
De ahogy teltek-múltak az évek, több időm lett. Úgy éreztem, van az az idő, amikor már nekem is jár, hogy magamra figyeljek és több időt szánjak magamra.
Ez az idő most jött el. Zsófia 9,5, Nimród 7, Kata pedig 4 évesek voltak az idén. Már mindenki önjáró, lehet őket egyedül hagyni. Ezért döntöttünk úgy, hogy 1 hétig a mamánál, anyukámnál lesznek, és mi pedig Bózsvára jövünk. Férj segít a tábor építésében, szépítésében, én pedig pihenek, írok és elmélkedek. Bózsva kimondottan jó hely arra, hogy lelkileg az ember összeszedje magát, és új erőt kapjon.
Olyan, mintha semmittevéssel telne az időm, - a többiekhez képest így is van, de én nem így érzem.

Éreztem én, hogy hiányzik valami, hogy nem úgy működik, ahogy én szeretném és ahogy jó lenne. De próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy ez egy hatalmas feladat, kihívás, kiváltság, nemes tett stb. És bár továbbra is fontos volt nekem Isten, mert egyszerűen nem tudom elképzelni nélküle az életemet, nem tudnék hátat fordítani neki, vagy azt mondani, hogy nem hiszek benne többet... éreztem, hogy át kell állítanom a lelkemet, a gondolkodásomat, a hozzáállásomat nemcsak a gyerekeimhez, hanem az Úrhoz is. Elsősorban hozzá.
Mert kezdett elveszni a lelkemből egy kis darab. Ingerült, türelmetlen lettem, némi kis hisztis beütéssel, amit pedig a gyerekeimnél sem bírok.

Nagyon-nagyon szeretem a gyerekeimet. És mindent megtennék értük.
És tudom, hogy Isten éppen ilyen. Ő is mindent megtenne értem, odafigyel rám, szeret engem.
Megértettem, hogy hogyan szeret Isten. Hogy mennyire fontos vagyok neki, és mennyi meg akar menteni.
És hogy bár a gyereknevelés tényleg egy extrém kaland,de Isten mellett dönteni, a lehető legjobb dolog a világon!