Emlékezzünk arra, milyen szerencsések vagyunk, hogy most itt lehetünk

Régen, amikor gyerek voltam, sőt, amikor még tinédzser is, sokszor kértem a nagymamámat arra, hogy meséljen nekem régi történeteket. Ő volt az, aki mindig elmesélte, hogy ki honnan jött, milyen családi háttérből. De úgy sajnálom, hogy még így is keveset tudok. Nem eleget. Mert, úgy, de úgy hallgatnám még most is a régi történeteket. A régiek olyan jól tudtak mesélni. Egyébként valószínűleg az az oka annak, hogy ilyen vagyok, hogy kicsit megragadtam a múltban. Mindig is a múlt érdekelt, a jövő meg csak történik. 

Az amerikai filmekben sokszor hallani történeteket arról, hogy bevándorló volt valaki, és milyen nehézségei voltak egy új országba érkezéskor. Talán ez az egyik oka annak, hogy sohasem vágytam elköltözni innen. Minden nehézsége és butasága miatt (és itt most kimondottan a politikai helyzetre gondolok), akkor is szeretem. Nem azt a Magyarországot, akit ők képviselnek, nem azt a magyarságot, amivel tele van a padlás is, hanem az enyémet. 

Voltam Amerikában, és nem éreztem azt a bizsergést, mint sokan. Lehet, hogy azért, mert túl fiatal voltam, lehet, hogy azért, mert akivel utaztam,nem volt túl kedves, nem tudom. Akkor tényleg bátortalan voltam még, ma már nem így lenne. De most nem is ez a téma.

Szeretek itt élni. Szeretem az ország szépségeit, a nyelvét, az ételeit. 

Sűrűn eszembe jut mostanában, (talán öregszem?) amikor a családommal vendégségbe mentünk, és persze a magyaros mentalitás olyan, hogy szeretünk etetni. Nálunk a családban ez erősen jellemző. Én is ilyen lettem. 😀 De az az igazság, hogy nem baj. Csak amikor elmentél valahová, és az asztal roskadásig tele volt, akkor érezted, hogy itt nagy gond lesz. Amikor számodra ismeretlen ételeket raknak eléd, mert valaki mindig újít. Egész életemben a megszokásoknak éltem. Most is ezt szeretem. Nehezen tudok változtatni dolgokon, és ez régen problémát okozott. Ma már próbálok ezen változtatni. Nem, nem kényszeres vagyok, csak azt próbálom tudatosítani magamban, hogy :

És ez kemény küzdelem. Legalábbis nekem. 

Így mindig igyekeztem odafigyelni arra, hogy a megszokott leves - rántott karfiol-krumpli kombináció mellett megkóstoljak más dolgokat is. Akkor persze még húsevőként is határok között éltem. Csak a nagymamám, anyukám és keresztanyukámnál ettem. Máshol nem. :)

 

Ma, amikor elmegyek a gyülekezetbe, és közös étkezés van, vagy barátokkal összejövünk, és főzünk egymásnak, van bennem egy vágy, egy erős kíváncsiság. Bátrabban kóstolok meg új ételeket is. Valószínűleg úgy éltem meg, hogy vegaként bátrabban megeszek dolgokat. És ez egy komoly változás, amiért hálás vagyok, és szerencsésnek érzem magam. Jó vegaként élni az életet! :)

 

 Mama és Én 2007-ben

Szóval, a nagymamám, akiért világ életemben rajongtam, a legmeghatározóbb ember az életemben. Ő volt az, akitől megkérdeztem, hogy "Mama, szerinted van Isten?", mert akkor éppen kereső stádiumban voltam. És ő azt válaszolta: IGEN, VAN. Én pedig soha nem kérdőjeleztem meg azt, amit mondott. Miért hazudna nekem, aki felnevelt, aki egész életemben ott volt mellettem. Mama egy különleges személy volt.

Annyit mesélt nekem arról, hogy ismerte meg Papót, hogy elkísérte a bálba, és míg Mama táncolt, addig Papó fogta a kabátját. A kalandokat, amiket együtt megéltek. Hogy nagyapámnak fájt a foga, és megkérte Mamát, hogy kísérje el a fogorvoshoz. Ott aztán Nagyapámnak elmúlt a fájdalom, és Mamát ültette be a fogorvosi székbe. Hogy hogyan mentettek meg együtt egy zsidó lányt, akivel aztán éveken át leveleztek, mikor ő már Amerikába költözött. 

Az apai nagyszüleimről nem sokat tudok. Ők nem voltak túl feltárulkozóak. Őket is szerettem, de elég hamar meghaltak. Nem is tőlük tudom, hanem a Nagyitól, hogy ők meg grófoknál szolgáltak. Az apai nagyapám komornyik volt, amit évekkel később én is összeraktam, mert olyan tartása volt, hogy csak na!, az apai nagymamám meg társalkodónő. De kb. ennyit tudok, amit sajnálok, mert szeretem a régi történeteket. 

De azt tudom, hogy ha ők és az ő őseik nem ismerik meg egymást, akkor ma én sem vagyok, meg az én gyerekeim sem, amiért valljuk be, kár lenne. :)

Szeretem az életemet. Lehet, hogy azért, mert mindig is jó életem volt. Amiért hálás vagyok. Ez persze nem függ attól, hogy magyar vagyok, ez csak attól függ, hogy a jó Isten ebbe a családba helyezett, és ez boldoggá tesz. És Isten adott nekem egy másik, új családot, amiben szintén boldog vagyok.

Tudom, hogy ez a kép volt már fent, de azóta még nem készült új családi fotó. :)

Egyszerűen csak hálás és boldog vagyok. Nem tudom, hogy a szerencsés szó jó ide, mert nem tudom, hogy ebben az esetben ez helyes-e. Én abban hiszek, hogy Jézus irányítja az életünket, és ő formálja. Az én dolgom pedig az, hogy igyekezzek jó döntéseket hozni. Sok mindenben nem tettem, de ebben - TELJES MEGGYŐZŐDÉSSEL VALLOM! - igen! És ezért vagyok boldog.