Szomorú hír

Ma kellene írnom ennek az évnek a 2. hálás szombatját, de nem tudom. Teljesen más dolog jár a fejemben, és foglalkoztat.
Tegnap sajnos jött a rossz hír, hogy az egyik lelkészünk autóbalesetet szenvedett, és meghalt.
A halál egy nehéz dolog, az ember nem is igazán tud mit kezdeni vele, sokat gondol rá, gondolkodik róla, és valahol tudja is, hogy egyszer részese lesz. Bár hitem és reményem és a Biblia szerint Jézus hamarosan visszajön, és lesznek olyanok, akik élve élhetik meg eljövetelét.
Imit nem igazán ismertem. Már úgy értem, hogy nem jártunk össze, hiszen ő sokkal fiatalabb, nem is ugyanott éltünk, de mégis mindenki jól ismerte őt. De mégis minden évben találkoztunk, beszélgettünk. Vele is, meg a feleségével, Klárival. Klári az egészséges életmód elkötelezett híve, ezt a blogjában is elmesélte, bár már régen írt. Ami nem meglepő, hiszen 4 kisgyermekük született.
Imi pedig bózsvai táborunknak frontembere volt. Az, hogy a táborunk sokat alakult, fejlődött, az nagy részben neki is köszönhető. Hosszú éveken át Bózsván éltek. Aztán úgy alakult az életük, ahogy a lelkészeknek alakulni szokott, hogy helyezték Imit, és menni kellett.
Nagyon agilis fiatalember volt, sok minden érdekelte, foglalkoztatta. A zene iránti elkötelezettsége is különleges volt.
Péntek este óta ezen gondolkodom.
Próbálom még feldolgozni.
Testvérem volt, akivel egyazon hitben éltünk, vártuk Jézus visszajövetelét, akinek szolgáltunk, ki-ki a maga helyén és feladatában.
Nem tudom, hogy alakul majd a nyarunk, nem tudom, hogy eljutunk-e idén Bózsvára, de azt tudom, hogy Imi hiányozni fog. Hiszen ha valami apró dolog is rossz volt, nem működött, vagy valamit csak ki kellett cserélni, lehetett hozzá menni, és szólni, és ő ment, intézte, szervezte.

kép a Facebookos oldalukról

A legjobban persze most Klárira gondolok, meg a gyerekeikre.
És nagyon sokat fognak még eszembe jutni. Sokat fogok imádkozni értük, mert tudom, hogy ez az egész csak Istennel együtt dolgozható fel.