Csak Istennél csendesül el lelkem...

A 62. zsoltár a kedvenc zsoltárom. 
Akkor találtam rá először, amikor meghalt a nagyapám. Nagyon szerettem őt, és nagyon jó volt a kapcsolatunk. Különleges. Egyszerű kőműves, szabadszájú ember volt, akinek hatalmas szíve volt, nagy humora és nagyon szerettem.
Aztán ez hangzott el a temetésén is, és azóta, amikor kicsit szomorúbb vagyok, és szükségem van a megerősítésre, ezt a zsoltárt szoktam elolvasni.
Számomra a legerősebb zsoltár arra nézve, hogy Isten mennyire segít a nehézségben és a gondokban.

Nem, nem én vagyok bajban - de mindig eszembe jut, amikor valaki, aki fontos nekem, nehézséggel küzd.

Van egy barátnőm, aki ebben van, ezzel küzd. Nagyon szeretem őt, és nagyon sokat jelent nekem a barátsága. Férj és az  ő Férje nagyon jó, régi barátok voltak. Aztán az évek és az események úgy alakultak, hogy ritkán találkoztunk, aztán már nem, és most jelentették be nem olyan régen, hogy elválnak útjaik. És mivel ők számomra egy csodálatos és ideális pár voltak, (függetlenül úgy, hogy nem láttam bele ténylegesen a házasságukba) nehezen dolgoztam fel, és még most is így vagyok vele. Kicsit a saját kudarcomnak élem, éltem meg. Tudjátok, a "MIT IS TEHETTEM VOLNA?", érzés. Mennyire múlt rajtam, mennyire tudtam volna segíteni nekik? Mennyire lett volna hatással, ha tudunk róla hamarabb, és elmegyünk beszélgetni velük... Férjet is ezek foglalkoztatták, de ő kevesebbet beszél róla, de tudom, hogy megviseli, hiszen az egyik legjobb barátjáról van szó.
Nem imádkoztam értük eleget, vagy nem is imádkoztam értük?
Minden olyan egyértelmű, és akkor már nem is kell érte tenni semmit?
Én, aki annyira büszke vagyok a házasságomra, - pedig nem tökéletes, - és nekem akinek annyira fontos a házasság és az emberi kapcsolatok... mintha csődöt mondtam volna.
Pedig nem biztos, hogy az én hibám.
Próbálom ezzel bátorítani magamat, de nem megy.

Karácsonykor az egyik este nem tudtam aludni. Eszembe jutottak, mert tudom, hogy nekik mennyire fontos ez az ünnep, a harmónia, a hangulata. És most tudtam, hogy nem volt boldog karácsonyuk, és főleg nem együtt.

A csalódás mindig nehéz. Nem szeretünk csalódni, nem szeretjük, ha csalódás ér minket. Abban hiszünk, hogy mi nem lehetünk azok, akikkel ezek megtörténnek. Ilyenkor úgy fáj a szívünk, mert veszteség ér minket. Ez a fájdalom pedig perzselő, és fáj. És úgy, de úgy szeretnénk találni valakit, akit lehet hibáztatni, akire lehetne ujjal mutogatni, akire lehet csúnyán nézni...
Persze más a saját életünk, küzdelmünk, veszteségünk, és más a másiké.
Jó hibáztatni mást?

Én, amikor szomorú vagyok, morgok magamban, és kibeszélem azt, ami bennem van. Eszek egy kis csokit, vagy elkezdek pakolni, takarítani, mert muszáj valahogy levezetnem a bennem lévő feszültséget. De persze ettől még nem fog elmúlni. Ez csak ködösítés. :)

Nem tudom, de azt értettem meg általuk, hogy mennyire szükségem van Istenre. És egyre jobban. Mennyire szükségem van arra, hogy még jobban megismerjem Jézust. Hogy közelebb kerüljek hozzá, a barátja legyek, és hogy érezzem az életemben a jelenlétét. Azt éreztem, hogy mindent, ami fontos nekem, át kell adjam Istennek. Szeretem Férjet, és tényleg oda vagyok érte, de igenis vannak benne idegesítő dolgok, és néha zavar ez-az, de őrá vártam, őt adta nekem Isten, és ezért mindent megteszek azért, hogy boldog legyen. És ő is így van ezzel. (Nagyon jó a Házassági Kör, amelyet a gyülekezetben tartunk, sokat tanulunk egymástól és egymásról, és persze magunkról.)

Sokszor vagyunk úgy, hogy "Ó, én hiszek Istenben. Tudom, hogy ő egy felső hatalom, ő az én Atyám, a barátom, a Kősziklám, a Menedékem." - és ez jó, ha így van. Szükségünk van a viharokban, a nehézségekben egy biztos pontra, aki igazán tudja, hogy mi van a szívünkben.

Biztos ti is voltatok úgy, vagy vagytok úgy, hogy boldog és elégedett vagy, minden rendben van, úgy érzed, de tudod, mégis tudod, hogy nem adtad át Istennek teljesen a dolgaidat. Hogy az ember mindig megtart magának valamit, csak egy kicsit, amit irányítani akar, szeretne...
Egy kis utat hagyva az ellenségnek, és aztán hallgathatod a szemrehányást: A TE HIBÁD!
És akkor már nem te mutogatsz ujjal másokra, hanem Sátán mutogat rád. És ez szörnyű. Mert megjelenik a szégyen, a bűntudat, és a nyílt sebek.

És szeretjük a sebeket. Szeretjük feltépni őket, szeretünk rájuk emlékezni, pedig az egyetlen seb, amire emlékezni kellene, az Krisztus sebe.

De mi akkor is szeretjük a sebeket. Engedjük őket újra és újra feltépődni.
És még sokszor nekünk van lelkifurdalásunk olyan dolgokért, amiket nem nekünk kellene szégyellnünk!
Nagyon fontos volt számomra, amikor megértettem, ténylegesen és igazán, hogy NEM ISTEN az, aki a GÖDÖRBE küld, vagy dob, hanem a hazug, a vádló, az ellenség, aki ÉLVEZI azt, amit tesz.
De persze nekünk nem szabad engedni!

A kísértés persze, hogy jelen van. Kinek mi.

Én nem vagyok nagy pizzás, de most ez a kép ugrott be... Hogy amikor kopogtatnak az ajtódon, és ott áll a legnagyobb ellenséged (ha van ilyen) az ajtóban egy doboz frissen sült, gőzölgő pizzával. Az illata betölti az otthonodat, érzed már messziről. Tudod, hogy nem kellene leülni vele pizzázni, de megteszed, mert szereted. Vagy rögtön látod benne a hátsó szándékot? Esetleg azt tudod mondani, hogy "Köszönöm, nagyon szeretem a pizzát, de most nem kérek." vagy azt, hogy "Én mást rendeltem."

A veszteség nagy és komoly dolog.
És ezért jut eszembe sokszor a 62. zsoltár, és ezért olvasom újra és újra.
Isten tudja jól, hogy kinek mi van a szívében. És nem mindig értjük, hogy mi miért történik, de az tudom, hogy CSAK ISTENNÉL CSENDESÜL EL LELKEM. Csak hozzá tudok menni, csak őt tudom keresni, csak rá tudok támaszkodni, amikor nehéz, amikor küzdelmes, amikor fájdalmas, amikor megalázottnak érzem magam.
Ilyen szempontból mindegy, hogy mit vesztettünk el. Barátságot, szerelmet, házastársat, munkát, babát, bizalmat, reményt... csakis Isten az, aki a tenyerén hordoz minket, és ezekben a nehézségekben is gyengéden tart minket a tenyerén.
Én hiszek ebben. És abban, hogy minden megoldás az Úrnál van.