Vallomás :)

Amikor mondjuk 15-20 évvel ezelőtt azt mondta volna nekem valaki, hogy éveken keresztül itthon leszek, és gyerekeket fogok nevelni, és a mindennapjaim arról fognak szólni, hogy gyerekek-iskola-főzés-rohanás-programok-vasalás-főzés-takarítás stb... akkor nem biztos, hogy elhiszem neki.
Persze mindig is vágytam családra és gyerekekre, de valahogy nem terveztem, hogy fog alakulni az életem. Pedig alakult.
Nagyon szerettem dolgozni járni. Nagyon szerettem a gyerekeket, az iskolát, szerettem tanítani, még akkor is, ha nem ilyen jellegű főiskolát végeztem. De mindig szerettem a gyerekeket, és szerettem közöttük lenni, velük, részesei lenni az életüknek. És szerettem a kollégákat is. Jó móka volt megélni velük a mindennapokat. Amit nem szerettem a kemény, politikai beszólások voltak, és az irányítás, ahol megmondták, hogy hova kell szavazni, és hogy kire :(, ahol megszabták, hogy templomba kell járni, különben nem kaptál jutalmat vagy elismerést... Ezeket nem szerettem, de ettől függetlenül jó volt.
Mindig vártam a szeptembert. Szerettem az iskolakezdést és a gyerekeket. Vicces, de a Facebookon nagyon sok volt gyerekem bejelölt és ez jó érzés. Ma már a legtöbben nagyok, gyerekeik vannak, de olyan jó rájuk emlékezni.

Valahogy ez volt az álmom.
Anyukám azt szerette volna, hogy óvónő legyek, de én azt sosem akartam. A kicsik nem az én világom. Nem bírom a nyávogást és az egyszerre beszélő sok kisgyereket. Az én világom a kisiskolások. Élvezem, ha közöttük lehetek, ha velük tölthetem a mindennapjaimat. Velük jövök ki a legjobban. Mert ők már értik, amiről beszélek, lehet filozofálni velük, mindenféle témáról beszélgetni, értik a humort is, és jókat lehet nevetni velük.
Az elmúlt hét a táborban ez még jobban megmutatta.

Mindig is voltak álmaim. Nem voltak nagyok, de azért vágytam jó munkára, és persze családra is.
Csak hogy az ember halmozza az élvezeteket, ugye?

Aztán jött Férj, elhozott az ország másik végére, én pedig jöttem.
Azóta nem kerültem iskola közelében, csak 2-3 éve, amióta elkezdtem a hitoktatást. De az nem olyan. Én szeretem a tömeget, ha mondhatom ezt.
És nagyon élveztem a nyári táborunkat, ahol 20 gyermek volt, és én tobzódtam. De tényleg. :) :)

Nagyon klassz 5 napot töltöttünk el a gyerekekkel együtt.
Isten nagyon jól tudja, hogy nekem milyen fontos a tanítás, és milyen fontosak a gyerekek. És bár sokszor elfáradok, kiakadok és kiborulok, mire megszervezek egy ilyen tábort, de a vége mindig nagyon csudaklassz és jó.

Nem voltak sohasem nagy céljaim. Nem akartam soha misszionárius lenni, vagy árvaházat vezetni, nem akartam kalandos és veszélyes életet élni. Nem vonzott és vonz ma sem a kalandvágy. Ma a kalandvágy az, ha a gyerekeimmel közösségbe megyek (boltba, vendégségbe, utcára), mert ki tudja, hogy mibe kevernek bele... :)
De a céljaim között ott volt néhány dolog. Egyrészt, hogy szerettem volna anya lenni, másrészt, hogy Istennek szerettem volna szolgálni. Harmadrészt pedig, hogy taníthassak.
Talán nem véletlen, hogy azt mondom, hogy minden vágyam teljesült.
Így teljes életet élek és BOLDOG VAGYOK!

Aztán május felé elfogott valami érzés, valamiféle hiányérzet. A vágy, hogy újra dolgozhassak.
Bár hivatásos anya vagyok, és nagyon élvezem, de azért NAGYON erősen TÁRSASÁGI EMBER vagyok, aki igényli a felnőtteket, hogy beszélgessünk, hogy "ÖSSZETETT MONDATOKBAN TUDJAK BESZÉLNI." Vágytam a társaságra, és azon gondolkodtam, hogy munkát keresek.
Gondolkodtam is azon, hogy  vajon hol találok majd munkát, mert 8 órát semmiképpen sem vállalnék. 4, max. 6 órában gondolkodtam volna.
Aztán úgy döntöttem, hogy Isten elé viszem, és úgy alakult, hogy Ő türelemre intett. Nem tudom még az okát, nem tudom, hogy miért történt a válasza, csak azt tudom, hogy még várnom kell. (Nem azért, mert lusta vagyok.)

Nem jutott az eszembe, hogy elpazaroltam az életemet, a tehetségemet, vagy ilyesmit, mert minden energiámat a gyerekeimre fordítottam, akikért oda vagyok, rajongok és ilyesmi. És szeretném, ha a gyerekeim boldog gyerekek lennének.
Nehéz dolog anyának lenni, még ha a világ legjobb dolga is.

A gyerekeim megváltoztatták a szívemet. Az első perctől kezdve. Egyre mélyebben és mélyebben beléjük szerettem, és szeretek minden nap. Minden nap ráeszmélek, hogy érdemes megváltoztatni az életemet értük és miattuk. :) Minden ölelésük, nevetésük, puszijuk, amikor az ölembe bújnak, egy hatalmas CSODA. Isten rám bízta ezt a 3 hatalmas csodát, és én nagyon élvezem.

Aztán ez a TÁBOR elgondolkoztatott. Jó volt tanítani, Istenről beszélni. Látni a gyerekeket, hogy boldogok, hogy jól érzik magukat. Jó volt látni, hogy nyílik meg és ki az értelmük az Úr felé.
Nagyon jó volt látni az összes olyan szórakoztató tevékenységet, játékot, projektet, különleges pillanatot, amelyben boldogok voltak. Jó volt látni, hogy ezek a gyerekek szolgáltak és szolgálni akartak Istennek.

Vágyom arra, hogy a gyerekek (nemcsak az enyémek, hanem más gyerekek is) megismerhessék az Urat. Hogy boldogok legyenek, és jól érezzék magukat. Hogy megértsék, hogy Őt szeretni jó dolog.
Szeretném, ha úgy éreznék, hogy a hit és Isten jó dolog. EZ a jó út, és nincs más.
Úgy érzem, hogy bátorításra és inspirációra van szükségük nekik is, és nekünk is, szülőknek, hogy nehéz az élet, és tele van útvesztőkkel, küzdelmekkel, de van mindig hova visszamenni, és van miért élni. Krisztussal élni ÖRÖM!

Remélem, hogy mindig új és izgalmas ötleteket osztok majd meg - nemcsak a táborról -, hanem egyébként.
Az a legnagyobb Csoda, hogy a gyerekek KÜLÖNLEGESEK tudnak lenni, és ÉRTÉKESSÉ.
Ebben reménykedem.