Ajtók és lépcsők

Bátornak lenni jó. Ti hogy gondoljátok? Ugye, hogy igen?
Talán nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt mondom, hogy én nem vagyok egy bátor lány. Soha nem is voltam. Csak vágytam arra, hogy az legyek, de nem alakult így soha az életem.
Legalábbis egy darabig. Onnantól eredeztetem ezt, amikor megismertem az én Férjemet, aki mellett bátrabb és határozottabb lettem, és amiről már többször is írtam.
De tudjátok, - mostanában nosztalgikus hangulatban vagyok (sokszor vagyok abban :) ) -, és azon gondolkoztam, hogy mennyi lehetőségem volt arra, hogy bátor legyek, megtegyek dolgokat. Bemenjek egy ajtón, vagy fel egy lépcsőn...

Valószínűleg sok minden máshogy alakult volna az életemben.
Nem tudom, hogy jobb lett volna, ebben nem vagyok biztos. De világ életemben szerettem a biztosat. Nem vágytam feszegetni a határaimat. Így nem is igazán küzdöttem dolgokért, mert úgy éreztem, hogy biztos nem vagyok rá alkalmas, nem vagyok rá méltó.
Nem tudom megmondani, hogy honnan jött ez a nagyadag kisebbségi érzés, csak halvány sejtésem van, de otthonról biztosan nem. A szüleink támogattak minket, és anyukám kimondottan bátorított. És míg a bátyáim belemenős, bátor, vagány fiúk voltak - most is azok -, én maradtam a csendes, szobájába behúzódó, a megszokásokra figyelő és a biztonságra törekedő alkat. MOST nagyon hálás vagyok, hogy ez így alakult.
De tudjátok, van úgy, amikor az ember úgy örült volna (főleg tinédzserként), ha kicsit bátrabb. Ma nagyon rossz tinédzser lennék azokkal az értékekkel, amik akkor voltak. Aggódom is a gyerekeim miatt. Az értékeket megpróbáltuk átültetni, de a világ és a társadalom is más. Így csak az marad, hogy Istenre bízzuk őket. Nincs más!

Az tény, hogy szeretném, ha a gyerekeim bátrabbak lennének, és bátran részt vennének jó dolgokban. Én azokban sem mertem. Féltem, hogy csalódást fogok okozni, és ez most is bennem van. Mindig vannak félelmeim és aggályaim. Azzal kapcsolatban, hogy jó anya vagyok-e, vagy sem, már nincsenek. Ezeket megharcoltam, és ahogy látom a gyerekeimet nőni és értelmesedni, azt látom, hogy hálás vagyok értük. És a mi csörtéinkért, a "diktatúráért", amit adtam nekik (igen, voltak és vannak szabályok, és igen, vannak alapdolgok, amiket elvárok és meg kell tenniük, és igen, nem ők diktálnak a családban!).

Én hiszek az ajtók és a lépcsők fontosságában. Meg abban, hogy tudni kell mikor lépjek be egy ajtón és mikor ne! Fontos, hogy tudjam, hogy mikor menjek fel egy lépcsőn, és mikor haladjak inkább lefelé. Én megijedek ezektől (néha még most is), és ezt nagyon tanulnom kell.
És remélem, hogy tudok is majd ezen dolgozni, és átértékelődik sok minden az életemben, és leszek olyan bátor, hogy belépjek egy ajtón!
A lépcső ráér!