Két hét nagy idő. Főleg gyerekek nélkül.
Bevallom kezdetben, a legelején bennem is megfogalmazódott az, hogy milyen jó lesz kicsit kettesben Férjjel, de mivel a két hét leginkább ház-és szobafestésből állt, meg pakolásból és takarításból, amit muszáj volt megcsinálni, és persze sokkal jobb lett minden, de mégsem volt romantikus az egész. Mert Férj munka után állt még neki az itthoni munkának, én pedig nem igazán haladtam a teendőimmel. Írni próbáltam, de a káoszban az ember agya sem úgy fog, úgyhogy sok minden elmaradt.
Nem meglepő tehát, ha már az első hét után elvonási tüneteim voltak, és nagyon hiányoztak a gyerekeim. Persze mi is nekik, mert bár nagyon szeretnek az anyukáméknál lenni, de mivel szeretnek minket, mi is hiányoztunk nekik. :) Így minden nap visszaszámoltunk, és vártuk a pillanatot.
Ami aztán eljött, mert hétvégén elmentünk értük, és találkoztunk. És nagyon jó érzés volt.
Nagyon sokáig ölelgettük egymást, az ember ilyenkor nem tud betelni velük. Tudtam én, hogy jó helyen vannak, mert hiszen a szüleim is oda-meg vissza vannak értük, ráadásul ritkán találkoznak, plusz még az ország másik vége is... szóval nem volt egyszerű megszervezni, de akkor is jó együtt.
Az első dolgunk az volt, miután kiölelgettük egymást, hogy elmentünk fagyizni. Én, aki egyébként nem szeretem a fagylaltot, én is hősiesen feláldoztam magam, és ettem egy gombóc fagyit. Idén nyáron ez volt a 2. gombóc/gömb fagyim. A gyerekekért mindent!
Most itthon vagyunk, és lassan, csapatmunkában majd visszapakolunk a szobába. Lomtalanítunk és átértékeljük, hogy mi kell és mi nem. Mert tény és való, hogy muszáj megszabadulnunk egy csomó dologtól. Leginkább a ruháktól, amiből rengeteg van.
De majd erről is igyekszem beszámolni. Mert, ha emlékeztek, elkezdtem a lomtalanítást, de a nyár miatt abbamaradt. Lesz folytatása, ez biztos!
Várlak Benneteket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése