Pogónk élt 7 évet

Voltatok már úgy, hogy annyira szomorúnak éreztétek magatokat, mert elvesztettetek valakit, aki fontos? Én most így vagyok. Eléggé kavarognak az érzések bennem, és lesz néhány álmatlan éjszakám. Tegnap megöltem a kutyámat. :( 

Pogó kutyánk meghalt, és az én hibámból. Elütöttem. A saját kutyámat. 😢 A legrosszabb az, hogy a kisfiam is pont így érez.Ő is felelősnek érzi magát, és persze, hogy én is. Annyira nehéz feldolgozni, és még mindig ezzel foglalkozok, ez jár a fejemben. Olyan jól indult minden, az iskolában is mindenki ügyes volt, pörögtünk, és együtt jöttünk haza. És ahogy Nimród kinyitotta a kaput, a kis lökött kutyánk a maga lelkesedésével az autó elé vetette magát, én pedig pont nem vettem észre, és áthajtottam rajta. 

Tisztára lelki beteg vagyok. Soha még egyetlen állatot nem ütöttem el, soha nem volt balesetem (nekem, belém már jöttek), és tessék, a saját kutyámat! Kész vagyok. 

Itthon mindenki bőgött, Férj hősies volt, eltemette, és erősített minket. Lehet mondani azt, hogy nem a mi hibánk, nem az én hibám, de én akkor is így érzem, és szerintem kicsit Nimród is, de persze nem az. Csak nehezen viselem ezt az egészet. 

Nem vagyok, és nem is igazán voltam sohasem kutyabarát. Mármint szeretem a kutyákat, de sohasem gondoltam volna, hogy lesz valaha kutyám. Úgy vagyok vele, hogy a macska jóval önállóbb, és könnyebb boldogulni vele, meg egyébként is. De ezt a cuki pulit annyira megszerettem, és olyan jóban voltunk. Én etettem, jártam ki hozzá játszani, simogatni, futkározni velem (ez volt ám az igazi látvány!), és teljesen szerettük egymást. Most meg gyilkosnak érzem magam, és nem tudom, hogy fogom ezt feldolgozni.

Na, így feküdt le mindig mindenki elé. Az autó elé is. 

Annyira sajnálom....