2020. december 4., péntek

4.

Van egy mondás, amit szeretek: A változás jó dolog. 

És szükségünk is van rá. De vajon mindig tudja az ember, hogy miben akar változni? Hamarosan itt az új év, és ilyenkor az emberek eszeveszett fogadalmakat, ígéreteket tesznek, amit persze sohasem tudnak betartani, mert nem is akarják. Én nem szoktam ígérgetni. Mert ha megígérném, sem tudnám betartani. Hiszen mindig van, ami közbejön, máshogy alakul, nincs hozzá kedvem és még sorolhatnám. 
Sokszor szükségünk van a változásra. Ezt hiszem, ebben biztos vagyok. A változás kell az élethez, az életünkhöz. Nem gondolom, hogy jó a megszokott életet élni, de az az igazság, hogy néha jó a megszokott és a kényelmes. 
Valamelyik filmben kérdezte az egyik szereplő a másikat, hogy Mit is akar adni a világnak? Mit szerene, hogy emlékezzenek rá örökké, mert hasznosat és értékeset tesz. De kérdezem én, mindenkinek nyomot kell hagyni a világban valami látványossal? Világmegváltás és ilyenek... 
Egyébként is, azt szoktam mondani az ilyesmire, hogy a Megváltás már megtörtént. :)



Szóval, a tudás ott kezdődik, hogy az ember tudja, hogy mit nem tud. Tisztában van az értékeivel és a hátrányaival. Azt szokták mondani, hogy az embernek tudnia kell, hogy miben kell megváltoznia. Vajon melyik az a szokásom vagy tulajdonságom, amelyik hátrányomra szól? 
Vannak ilyen tulajdonságaim, amik ellen fel kellene venni a harcot, és tudom. És igyekszem is küzdeni ellene. Ez nem mindig könnyű. De azt tudom, hogy ha megtalálom ezeket, akkor győztes vagyok! 
Szeretnék győztes lenni! 

2020. december 3., csütörtök

3.

"Soha ne engedd, hogy valaki ne legyen boldogabb a veled való találkozás után, mint előtte". – mondta Teréz Anya. 
Nekem a boldogság sokkal több attól, hogy rohanásban töltsem a decemberi napokat. A boldogság apró dolgokból áll össze. A mai legcsodálatosabb ajándékom az volt, hogy Dávidom (az a kisfiú, akivel nap, mint nap tanulok, és aki autista és hiperaktív is) reggel egy dobozt adott nekem ajándékba. Nekem készítette személyesen. Egy kis doboz volt, abban volt csoki, mert tudja, hogy szeretem, egy szalvétába csomagolt cukorka és egy darabokra szedett toll, mert tudja, azt is, hogy toll-mániás vagyok. Szétszedte, hogy bele tudja tenni a dobozba, és tett rá szalagot is nekem.
Nagyon meghatódtam. És nagyon jól esett. 
Ez számomra azt fejezte ki, hogy szeret a gyerek. Mondta is nekem: Szeretlek Andi néni!

Ezt a kis dobozt kaptam. 

Amikor elkezdtünk együtt tanulni, csatákat vívtunk. Ugyanis én nagyon szeretem, de elég szigorú vagyok. Nemcsak vele, mindenkivel általában. A saját gyerekeimmel is. Dávidom nem volt egyszerű, mert bár okos fiú, de nyaggatni kellett azért, hogy haladjunk és dolgozzunk. Az elején azért voltak csatáink, de az utóbbi időben ez  nincs így. Remekül dolgozunk együtt, és szót is fogad nekem. Eljutottunk oda - és ezt most bátran ki merem jelenteni -, hogy talán én vagyok az, akinek elfogadja a véleményét és szót is fogad. 
Tény és való, hogy sokat lelkizek vele (mert minden ellenére értelmes és mindent megért, ha elmagyarázod neki), nagyon sokat humorizálunk (veszi és érti a viccet), amiért szintén nagyon hálás vagyok, mert nekem fontos a humor. Sok mindent megold. A többi gyerek is tudja ezt. :)
A lelkem nagyon boldog. Tudom, hogy Isten nem véletlenül helyezett ide, és nem véletlen, hogy így alakult az életem. Én ebben nagyon hiszek. 

Én hiszek a pozitív megerősítésben. Abban, hogy el kell ültetni a gyerekekben, és a felnőttekben is, hogy fontosak, és valaki szereti őket, és ők is fontosak valakinek. Olyan ember szeretnék lenni, aki mindenben és mindenkiben észreveszi a jót, és megpróbál nem kritizálni. Szeretek dicsérni, bátorítani és segíteni.

2020. december 2., szerda

2.

Manapság annyira divat lett az, hogy "Valósítsd meg önmagadat!" meg "Légy az álmaid irányítója!" és a "Vedd kezedbe a sorsodat!" - mondatok. Én nem igazán hiszek ebben. Persze, hogy kellek én is ahhoz, hogy elinduljon az életem és hogy boldog legyek, meg akarjak dolgokat, de csak maga a bevonzás (szerintem) nem működik. 
Az, hogy akarok valamit, valami szeretnék lenni, valamit el akarok érni, az nagyban attól függ, hogy teszek-e érte. Mert van, ami felé nem mer az ember lépéseket tenni. Megmondom őszintén, hogy sokszor jól jött a bátortalanságom. Máskor meg a bátorságom. Persze, magamat ismerve sokkal több félelmem van. Vannak félelmeim és aggályaim, elsősorban magammal szemben.  
Mindig nagy kérdés számomra, hogy teszek-e eleget azért a célért, amit el akarok/ szeretnék érni.  Nagy kérdés hogyan haladunk.
Én nem annyira szeretem a csónakázást, vagy az ilyen jellegű dolgokat. Még nagy hajóra fel is megyek, de van egyfajta félelmem benne. Nem tudom miért. Tudok úszni, de nem érzem magam biztonságban. A repülőn sem. Mindkettőre úgy gondolok, hogy ezek számomra bizonytalan dolgok. Nem szilárd talaj. És én szeretem "megvetni" a lábamat, kapaszkodni, és bár romantikusan szórakozott vagyok néha, a tudat, hogy a földön állok, sokat segít tovább haladni. Én a vonatot és az autót szeretem, meg a gyalogot. Az autót is leginkább akkor, ha Férj vezet. 

De amikor még köd is van...
Amikor nem látod az előtted lévő célt, csak mész és mész... Nagy kérdés, hogy akar-e menni az ember.
Szeretem a kitartást bemutató filmeket és szeretem a kitartó embereket is. Én nem vagyok, vagy nem mindig vagyok az. Egyszerűen csak néha jobb akkor aggódni, ha benne vagyok a helyzetben, mint előtte. Vagy nem is tudom... :) 
Azért jó, ha az ember tudja, hogy mi a célja, nem? Mert ha nem tudja, akkor azt sem tudja, hogy mit kell elérnie.

Én tudom a legnagyobb célom. Isten országa az nekem, és igyekszem is a cél felé. Remélem, hogy meg is adatik. Vagy ahogy az Ige is mondja: Ráadásul... fog megadatni.
Még akkor is ebben reménykedem, ha néha / gyakran ködöt látok. 
De jó kapaszkodni és jó erősen fogni azokat a lapátokat, hogy eljussunk a cél felé. És persze nem biztos az sem, hogy a kedvenc közlekedési eszközödet kapod az útra.
Akkor is a legfontosabb: Egyenesen a cél felé!

2020. december 1., kedd

1.

Nem tudom hogy vagytok vele, de ha őszinték akarunk lenni magunkhoz (mi nők és persze férfiak is) sok mindent szeretnénk és sok mindenre vágyunk. Én is sok mindent szeretnék, de a legtöbbször még sem veszünk meg magunknak mindent, nem igaz? 

Mindig eszembe jut Carrie Breadshow, aki mindig cipőt vett a pénzéből. Mert a cipő számára nagyon fontos. Persze, mi nők szeretjük a cipőket, bár én inkább a kényelmest részesítem előnyben, amiben nem fázik a lábam és vastag. De azért sokszor szeretnénk egy cipős szekrényt, nem igaz? Azon gondolkoztam, hogy még sohasem volt magas sarkú cipőm. Ezt most komolyan írom. Tényleg. 

Szerintem nem is tudnék benne menni... Egyszer elhatároztam, hogy fogok venni egy magas sarkút, de még nem tettem meg, mert inkább a kényelmesre szavazok.
Szóval, sok dolgot szeretnénk és még több mindenre vágyunk. 

Nektek is van listátok? Mármint, hogy mi mindent szeretnétek, de aztán mégsem veszitek meg? Nekem van ilyen, nem tagadom. :) Sok mindent szeretnék, de az ember ne legyen telhetetlen!!!!
Nálam szokott olyan lenni, hogy hirtelen, csak úgy ad hoc módon veszek magamnak valamit, mert miért ne tenném? Szerintem anyaként néha ez megengedhetem magamnak, ti nem úgy gondoljátok? 
De persze el kell gondolkodnunk azon is, hogy mmi az, ami igazán kell és mi az, ami igazán fontos a számunkra. 

Az én egyik vágyam most egy egyszerű dolog: 

Sajnos tönkrementek a kiszúróim, és a gyerekeim már nagyon várják a mézeskalácsot. 
Ti mit szeretnétek magatoknak?  

2020. november 30., hétfő

Linzer

Ehhez nincsenek szavak. Mert nincs az a mennyiség, amit a családom ne tudna elfogyasztani. Kivéve a kisfiamat, aki nem, de így legalább nekünk több marad. 

Karácsonyhoz és a hazautazáshoz közeledve, biztos vagyok benne, hogy egy doboz most is majd bekerül az autóba. Szoktunk hazavinni a szüleimnek, csak nem mindig jut nekik belőle. Mert az autópályán a lányok rájárnak a dobozra. Nincs mit tenni, nagyon fogy! :)

Ui.: Nem vagyok gonosz anya, csak nem eszik gyümölcsöt, amiből lekvár lesz, tehát nem ehető étel számára.

2020. november 29., vasárnap

Life in colors - Télvárás

Igaz, hogy még csak november van, de én akkor is nagyon várom már az igazi telet. Ezt a hangulatot. A családi jelentések szerint az Alföldön már havazik. Itt is szeretném. Ha nem is lesz hó, akkor is várom, és havas képek is jönnek nemsokára!

2020. november 28., szombat

Apró örömök - November végén

Nagyon szerettem írni a Hálás vagyok... sorozatot, mindig vártam az estéket, hogy miket tudok majd összegyűjteni, hogy később visszagondoljak arra, hogy mi minden öröm ért az életben, abban az évben, vagy abban a hónapban, esetleg azon a héten. Izgalmas volt, de aztán valamiért (valószínűleg a sok teendő, és kicsit az ellustulásom) is oka volt, hogy abbamaradt. De ismét megpróbálkozom!

Aztán pár hete az egyik kedves ismerősöm a Facebookon elindított egy kezdeményezést, hogy írjuk már le, legalább 3 dolgot, hogy miért is vagyunk hálásak (Köszi Timi!), és azon kaptam magam, hogy mennyire is hiányzott. Persze sokszor, amikor mentem az úton, vagy történt valami, akartam, hogy megjegyezzem a dolgokat, néha még a telefonommal kis kollázsokat is készítettem, hogy majd megosztom az élményeket, de aztán ez elmaradt. 

Most újra belelelkesedtem, és gondoltam, hátha... Folytatom a hálás szombat sorozatot, de inkább Apró örömök címet adnék neki, mert szerintem találóbb jelenleg. Egyébként sok mindennek tudok örülni. Az apróságoknak a legjobban.

♥ a gyerekeimnek, hogy szeretik az itthoni bibliai beszélgetéseket ♥ a ködös reggeleket, még ha később napsütéses is lesz az idő ♥ minden reggel munkába menni ♥ Dáviddal tanulni (ő az én kis autista gyermekem, akit nagyon szeretek) ♥ az iskola ablakából őszi fákat nézni ♥ macskát simogatni ♥ Ray cuki pofija ♥ Túró Rudit enni ♥ Anyósom madárteje ♥ töltött tojás ♥ őszi falevelek ♥ Mert macskából sohasem elég ♥ szeretem a munkámat ♥ Kata-napot ünnepeltünk ♥ Büszkeség és Balítélet, amiből sohasem elég ♥ a Covid-tesztem negatív lett :) ♥ házakat nézegetni a MarketPlacen ♥ büszke vagyok az Elsőszülöttemre ♥ izomlázam van, pedig nem sportolok, ami nem dicsőség, csak bezárt az uszoda. :( ♥ beszélgetni a gyerekekkel a Teremtésről, és hozzá kézművest készíteni  ♥ novemberi rózsát találni ♥ a macskánkból sohasem elég! ♥ meleg van, és fával fűteni jó ♥ egy új-régi sorozat: Célszemély ♥ mosolyogni látni az iskolában a gyerekeket ♥ barátnős beszélgetés, amire már nagyon szükségem volt ♥ pizzát sütöttem Férjnek ♥ kisfiam sok ötöst hoz haza

 

♥ Katával leveleket szedni a parkban (nagy rajongója a leveleknek) ♥ gyorsabban elaludni, mint Férj (ez elég ritka!) ♥ a kisfiú, akivel minden nap tanulok ma megdicsért: "Kezdő létedre nagyon jó vagy németből!" Kell ettől nagyobb elismerés? ♥ a gyerekekkel (az iskolában) hónapkorongot készíteni. Majd mutatom. ♥ Zsófival kettesben lenni itthon egy kis ideig. ♥ vasalni ♥ előkészíteni a könyvet, amit remélhetőleg olvasni fogok ♥ Csoki ♥ csendben ülni itthon egyedül egy órát ♥ keresztrejtvényt fejteni ♥ a tévében Sherlock és Watsont nézni ♥ habfürdőzés ♥ Zsófi egyedül volt itthon ♥ nézni, ahogy a gyerekeim játszanak és nevetgélnek együtt ♥ palacsintát sütni ♥ a kisfiú 98%-ra írta meg a matek dolgozatát, ami nagy boldogsággal tölt el ♥ azt érezni, hogy jó élni ♥ ANYUKÁM SZÜLETÉSNAPJA!!!

Remélem nektek is sok pozitív élményetek volt a héten! Ha van kedvetek, írjatok le belőle, hogy egymás örömei még örömtelibbé tegyék a napjainkat! Szép új hetet kívánok mindenkinek!

2020. november 23., hétfő

Ha kéred, megkapod!

Arra gondoltam, hogy írok kicsit nektek a munkámról. Még nem jutott rá időm.


Az a helyzet, hogy már évek óta gondolkoztam azon, hogy jó lenne újra dolgozni. De az is a nagy helyzetek közé tartozott, hogy nem igazán tudtam mást elképzelni magamnak, csak azt, hogy újra iskolában dolgozhassak. Talán ez furcsán hangzik, de nem igazán értek máshoz a gyerekeken kívül. Dolgoztam én irodákban is, de az nekem elég monoton volt, és nem túl kreatív. Bár az embereket és kollégákat megszerettem, de nem az én világom az irodai munka. 

Nem tagadom, hogy amikor elmegyek valahová hivatalos ügyet intézni, és láttam, hogy az ügyintéző két ujjal pötyögtet a gépen, akkor mindig kísértést éreztem arra, hogy megmondjam, engedjenek már a gép elé, mert gyorsabban beírom, és egyébként is haladjunk! :) De persze nem tettem. Csak csendesen vártam a sorom. 

Aztán pár évvel ezelőtt, az egyik gyerektáborunk után úgy éreztem, hogy úgy dolgoznék! Elküldtem az önéletrajzomat az iskolába, de aztán valami ok miatt nem lett belőle semmi. Igazából nem is erőltettem, mert még nem tudtam, hogy igazából mit is szeretnék. Csak érlelődött bennem, és leginkább FÉLTEM. Azért gondoljatok csak bele, hogy 12 évet hagytam ki úgy, hogy közben 3 gyereket itthon neveltem, és írtam, gyerektanító voltam a gyülekezetben, hittant tanítottam (ez mondjuk sokat segített abban, hogy újra azt érezzem, hogy felvegyem a fonalat), táborokat szerveztem, és a Közösségünk Gyermekújságjába rajzolhattam, meg a rendszeresen megjelenő negyed éves gyerektanulmányokat megírhattam. Ezek fontosak voltak nekem, és hálás is vagyok ezekért a lehetőségekért. Sajnos mostanában erre nincs időm, pedig már úgy szeretnék újra írni, de tudjátok, ehhez ihlet, csend és idő kell. Nem feltétlenül ebben a sorrendben. :)

Tavaly, amikor Kata elsős lett, már tervezgettem, hogy próbálkozni fogok, de bevallom, hogy nagyon féltem. Elmentem egy-egy állásinterjúra, de én nem vagyok az a típus, aki el tudja magát adni. Én azzal tudom eladni magam, hogy dolgozok. Ebben elég maximalista vagyok. 

Azt gondoltam, hogy megpróbálkozom a városunk iskoláival, csak azzal nem, ahová az én gyerekeim járnak. Oda már egyszer jelentkeztem, tudták mi a helyzet, én meg nem akartam nyomulni. De bevallom őszintén elég bátoralan voltam, hiszen - nagyképűség nélkül írom, mert tudom az erősségeimet - egy kreatív és jól együttműködő ember vagyok, aki szereti is az embereket, mindenkivel igyekszem jól kijönni, és ha belevetem magam, akkor azt maximálisan igyekszem csinálni - típus vagyok. Erről részletesebben Férj tudna mesélni, amikor egy-egy gyermekanyag írásokor papír-és rajzhalmok vettek körül. (Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy ehhez csak Ő kellett, mert más nem bírta volna elviselni azt, ami ezzel jár. :) ) Ugyanakkor tudom magamról, hogy gátlásos vagyok (bár sokan ezt kétségbe vonják), ha kellemetlen helyzetbe kerülök, akkor mindig ledermedek, mert nem tudom jól kezelni a helyzeteket, stresszes típus vagyok, mert szeretem, ha jól mennek a dolgok. Lévén kontrollos. Szóval van ebből is és abból is jócskán. 

Aztán jött a vírus, és bezártak az iskolák. Azt értettem meg, hogy most még nem kell munkát keresnem, mert lett tanítási feladatom, és be kell valljam, én élveztem. Szeretem a rendszereket, és szeretem, ha minden rendben zajlik. 

Imádkoztam, és kértem Istent, hogy adjon megoldást valahogy. Értesse meg velem, hogy mi a feladatom és mit szán nekem, milyen útra kell lépnem. Hiszen abban 100%-ig biztos voltam, hogy Ő a legjobbat akarja nekem, miért is lenne ez máshogy? 

Az utolsó gyerektáborunk után kiraktam a Facebookra egy vicces kiírást, miszerint SZEPTEMBERTŐL EGYSZERŰ, FELSZÓLÍTÓ MONDATAIMAT ÖSSZETETTEKRE CSERÉLNÉM . Sokan azt hitték, hogy poénkodok, de nem. Igazából nem mertem elküldeni az önéletrajzomat sehová, inkább úgy éreztem, hogy ha Isten úgy látja jónak, hogy kellek valahova, akkor azt tudatni fogja velem. Aztán elengedtem ezt. 

Mígnem szeptember végén (nem Petőfiesen) felhívtak telefonon a gyerekeim iskolájából, hogy szükségük lenne rám egy kisfiú mellé, és hogy vállalnám-e. Ez kb. 1 hét alatt le is zajlódott, és október 1-jén már kezdtem is. A vicces helyzet ebben az, hogy éppen, pont Kata osztályában vagyok. De ez senkit nem zavar. Kata jól kezeli, a gyerekek jól kezelik, ráadásul a kisfiúval mi sokszor megyünk másik terembe. Sokáig én voltam "Kata anyukája néni!" :)

A kisfiút szeretem. Nem mindig könnyű vele, lévén autista. Vannak csatáink és vannak nagyon jó napjaink. Remélem, hogy a tanárok, tanítók is elfogadnak, és tudok nekik segíteni. Hálás vagyok, hogy egy nyugodt alkatú tanító mellé kerültem, mert tudjátok, néha én hajlamos vagyok túlpörögni. 

Szóval, minden rendben, jól érzem magam, szeretem csinálni és őszintén azt érzem, hogy újra a helyemen vagyok. :)

Számomra az az egészben az élmény és tapasztalat, hogy kértem és megkaptam. Nem úgy, ahogy én elképzeltem, mert nem mertem elképzelni sem, de Isten jót hozott ki belőle. És tudom, hogy olyan embereket használ fel, akikről nem is gondolnád. Úgyhogy ezt az egészet egy nagy csodának élem meg az életemben! 

Igaz, mostanában nincs időm olvasni, de előbb-utóbb... :) Az ember ne legyen telhetetlen! 

2020. november 22., vasárnap

LIfe in colors - Nyugalom

Van, amikor elfárad az ember, és rájön, hogy szeretne pihenni. De ez nem mindig sikerül. Még hétvégén sem.
Úgy pihentető képeket hoztam.



2020. november 19., csütörtök

Volt egy tánc

Én nem tudok táncolni. Nem is szeretek, mert mindig is gátlásos voltam. De régebben, gyerek-és ifjú koromban sok lakodalomban voltunk a családban, barátoknál, ahol ráadásul a lakodalomra erős hangsúlyt fektettek. Az én családom szeretett táncolni. A nevelő apukám néptáncos volt valamikor, anyukám is eltáncolgatott, bár ő nem úgy ropta a lába miatt, ahogy mindenki más. 

De erősen él bennem egy kép, egy régi lakodalomban, ami még a klasszikus, régi időben volt, és egy étteremben történt, ahol szólt a zene, és a keresztapám, aki már fiatalon nagyon népszerű volt a hölgyek körében, és remekül táncolt, de szó szerint, végigkeringőzte az éttermet. Teljesen előttem van az a kép. Ahogy tartotta a hölgyeket, ahogy vezette őket körbe, szerettem nézni. Régen azért jól táncoltak az emberek. A Tánciskola jót tett. Én egyébként most azt mondom, hogy inkább Tánc-és illemtan órákat kellene tartani az iskolákban, mert az nagyon ráférne a gyerekekre. 

Pierre Vidal: The Waltz

Emlékeztek, egyszer régebben írtam egy filmről, az a címe, hogy VEZET A RITMUS. Nem erről a filmről akartam írni, de nézzétek meg, szerintem pedagógiailag is nagyszerű, és Antonio Banderas nagyszerű benne, ahogy a "gyerekek" is. Ez egy igaz történeten alapuló film. 

Visszatérve, én nem tudok táncolni. A keresztapám, az apukám és a bátyáim is felkértek, mert rendesek voltak, meg mert családtag vagyok, de én az esküvőkön szenvedtem. Kicsit bánom, hogy ez kimaradt, felnőttként próbáltam volna ezt bepótolni, hogy Férjjel elmentem volna egy Társastáncos helyre, de ő a táncolást még rosszabbul műveli. Konkrétan sehogy. :) Így maradtunk itthon, és csak nézem az ilyen filmeket, vagy táncos bemutatókat. 

Az utóbbi időben viszont van egy Dal a fejemben, amitől nem tudok szabadulni. Biztosan ti is emlékeztek rá:



Lévén amúgy is nagy Zorán rajongó, de már olyan régen hallottam ezt a dalát...


 És találtam egy aranyos képet a neten. Egy régi, első tánc elkapott pillanata. :)

2020. november 18., szerda

Fahéjas csiga

Nagyon szeretem a fahéjas dolgokat. És annak is nagyon örülök, hogy a gyerekeim is szeretik. Igazából két dolog fogy nálunk el rendszeresen, a kakaós csiga és a fahéjas csiga. Ebből nincs az a mennyiség, amit ha megsütök, akkor marad belőle. Mindegy milyen a formája (ebben még a kisfiam is engedékeny), de a fahéjas elfogy, az biztos.

És most nem is írok erről többet. 

De azt remélem, sőt abban biztos vagyok, hogy ti is érzitek az illatát! :)