Mi

 „A kedvesem az enyém, s én az övé vagyok.” (Énekek éneke 2:16)

 Nagyon érdekes dolog történt a héten. 

Az egyik régi munkatársam, az én kedvenc főnököm (igh.) írt nekem üzenetet a FB-on. Nagyon szerettem őt, és szerettem vele dolgozni. Én voltam az ő jobbkeze, rengeteg pályázatot írtunk együtt, meg sok mindenben segítettem az ő munkáját. Én pedig nagyon felnéztem rá, mert emberileg és pedagógiailag is jó volt. A gyerekek is szerették. Aztán én eljöttem, ő nyugdíjba ment, de erre jó a Facebook, hogy tudod tartani a régiekkel a kapcsolatot. 

Szóval, rám írt, hogy aggódik, mert a posztjaim olyan furcsák, és attól fél, hogy valami gond van nálunk. Azt kérdezte, hogy egyedül maradtam-e a három gyerekkel?, mert látta, hogy mostanában csak ők vannak a képen, és Szabolcs nincs. Meg hogy megváltoztattam a profilomat is, amin egyedül vagyok. Mert hogy már néhányan azt hitték, hogy történt köztünk valami, pedig ... Én ezen igazán meglepődtem.

Visszanéztem az oldalamat, és tényleg azt vettem észre, hogy régen volt közös fotónk.Valahogy így alakult. Nem szándékosan. Meg aztán mostanában leginkább természetközeli fotókat szeretek megosztani, rajongok a fákért és ha tehetem, őket fotózom. Szerintem gyönyörűek. És találtam jó néhány klassz idézetet, amit itt is megosztok. Én a magam részéről inspirálónak terveztem, bátorítónak. Nem ez jött le? Nem tudom. 

Úgy voltam ezzel az egésszel, hogy a január nekem a pihenésről szól, lazítok, és felfedezek újra egy-két dolgot, ami fontos volt nekem. Kicsit persze, hogy szomorú vagyok, hogy nem dolgozhatok, de közben pedig nem idegeskedtem egy percet sem emiatt. Van néhány kollégám, akiknek a karácsony is ezzel telt, és valahogy a hangulat nem az igazi. Mármint a lelkület. Ám én szent elhatározással voltam, hogy amíg lehet, nem megyek vissza, és ehhez tartom is magam. Nem, még nem kerestem munkát, de hamarosan fogok. Most úgy érzem, hogy az oktatással a kapcsolatom megszűnni látszik.

Na de, visszatérve, aggódó levelében, amelyben nagyon tapintatos és diplomatikus volt, írta, hogy nyugodtan felhívhatom, ha gond van. De nincs! Meg is nyugtattam. Csak tényleg úgy alakult, hogy nem készült mostanában közös kép rólunk. 

Azért is aggódott, mert amikor hazamentünk a szüleimhez, Férj nem volt a képeken. De elmondtam neki (amit itt már nektek is), hogy dolgozott. Ünnepek alatt és közte is. Most így alakult. Még sohasem volt ilyen. 

Úgyhogy ez a kép azért került ide is és a Facebookra is fel. Nem mostani, de akár most is készülhetett volna.

Mosolyogtam magamban, közben meg az jutott az eszembe, hogy milyen fontos jelezni mások felé, hogy boldog vagy és szerelmes. Még ennyi év után. Ezek szerint elvárják! Hát, én nem szeretnék csalódást okozni!