Bár még a gyermekeim kicsit, és azért egyszer lesznek nagyon is :), sokat gondolkodtam mostanában azon, hogy MIT SZERETNÉK A SZÁMUKRA???
Persze
tudom, hogy mást adunk nekik 1 évesen és megint mást 7 évesen, és
megint mást 17 évesen, de ez mindig egy örökös és nagy kérdés lesz.
Sok
mindent szeretnék. Persze leginkább azt, hogy jó gyerekek legyenek, de
nem az emberi elvárásoknak megfelelően (persze bizonyos tekintetben úgy
is), hanem elsősorban az szeretném, hogy mindig túljussanak azon a
napon, ami szerintük "a legrosszabb nap" akkor, amiben benne vannak.
Zsófia lányom szokta mondani, amikor valami nem a tervei szerint
működik, és ő hajlamos elég hullámzóan megélni a dolgokat, mert igazi
érzelmi lény: "Ez életem legrosszabb napja." 10 perc múlva pedig már a
legboldogabb ember a földön és puszikat osztogat és az öledbe ül.
Szóval,
az a vágyam, hogy Bölcsek legyenek a gyerekeim. Zsófia azzal is szokott
büszkélkedni, hogy az Ő nevének jelentése Bölcsességet jelent. :)
Aranyos, de nem mindig él és viselkedik ehhez méltóan. Még. De élhet
így. Megtanulhatja. De tudom, hogy leginkább Isten segítségével teheti
ezt.
Legyőzni a rossz természetünket küzdelem.
Sajnos olyan világban élünk
(akár szeretjük, akár nem a "Bezzeg az én időmben" kifejezést), ami
nagyon rossz hatással van a gyerekeinkre. Olyan környezet veszi körül
őket, ami tele van veszélyekkel és csapdákkal. Olyan dolgokat hoznak
haza az iskolából és az óvodából, amivel meg kell harcolnunk. De azt
gondolom, hogy az otthonoktató szülőknek is megvan a mindennapi harca,
csak valószínűleg máshogy.
Egyszer régen láttam egy
dokumentumfilmet. Egy anyuka otthon nevelte a gyermekeit, keresztény
volt, és azt szerette volna, hogyha a gyermekei csak jó dolgot látnak és
tapasztalnak. Szerette volna kivenni az élet forgatagából, hogy ne érje
rossz hatás a gyerekeket. Nem volt tévéjük, minden idejüket lekötötte,
foglalkozott velük, nem jártak iskolába, oviba, és az volt a vágya, hogy
a gyerekei, a fiú gyerekei ne tudják mi az, hogy fegyver, háború,
egymás bántása. De az látszott a képeken, hogy a fiúk mindig birkóztak,
fegyver készítettek tárgyakból, kardoztak, és "meghalsz!" kiáltásokkal
játszották a maguk kis csatáit.
Félreértés ne essék! Nem az
otthonoktatás ellen szólok. Én pártolom, noha nem döntöttem így. Több
okból, de ez most jelen esetben nem téma. Csak azért írom le, mert nem
lehet bizonyos hatások alól kimenteni a gyermeket. nem a világért könyörgök, hanem azokért, a kiket nékem adtál, mert a tiéid. (János 17,9)
Elismerem,
hogy nem könnyű feladat ez az egész. Az egész világ tele van a gyerekek
és a családok felé csapdákkal és az egész olyan, mintha csatatéren
lennénk. Akaratlanul is így érzem. És sajnos nagyon könnyű lelépni a
biztonságos, kényelmes útról, ha senki sem figyelmeztet, fegyelmez, nem
mondja meg a gyerekeinek, hogy mi a helyes. Mert szerintem ez fontos. Én
sokszor elmondom a gyerekeimnek, hogy nagyon szeretem őket, és mindent,
amit teszek, értük teszem. Van, amikor szigorúnak tűnök nekik, de még
ők kicsit ahhoz, hogy tudják, hogy ebben jó szándék van.
Nem
engedhetem meg, hogy visszabeszéljen, hogy engedetlen legyen, hogy
bántson más gyerekeket, hogy csúnyán beszéljen bárkivel, hogy hisztis és
indulatos legyen, nem engedhetek meg olyan dolgot, amivel nem tudom
megértetni azt, hogy az a cél, hogy jó, Istenhez méltó életet éljen.
Nagyon másképpen nevelem a gyerekeimet, mint ahogy anyukám nevelt engem, minket. Szerinte szigorú vagyok.
Nagyon másképpen nevelem a gyerekeimet, mint ahogy anyósom nevelte a fiait.
Szerinte engedékeny vagyok.
Ez
aranyos, de nem számít ki mit gondol. Vannak szabályok, és van néhány
dolog, amit át kell gondolnom és át kell gondolni gyermeknevelésünkben.
De hát ki ne szeretné a gyerekét, és ki ne szeretné, hogy jó ember váljon belőle?
A nagy kérdés a Hogyan tovább????
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése