A szerelem jó dolog.
És én még mindig szerelmes vagyok. :)
De tényleg.
Van egy nagyon cuki Férjem, aki nagyon aranyos, aki mellett boldognak érzem magam, és boldog is vagyok.
Az elmúlt hetek olyan időszakot jelentettek az életemben (kézműtét), amikor megbizonyosodott az, hogy milyen fontos, ha az embernek "segítő társa" van, Hozzáillő!!!
A műtétem után hetekig nem tudtam semmit sem csinálni, de tényleg semmit. Vízbe nem nyúlhattam, fogni nem tudtam, mert a hajlító izmok nagyon oda voltak, meg fájt is a kezem. Férj volt az, aki mindenről gondoskodott. Főzött, teregetett, mosogatott, rendet csinált a házban, hordta-vitte a gyerekeket, engem is szállított az iskolákba... szóval nagyon aranyos volt.
Tudom, - én is így gondolom -, hogy ez a természetes. Hogy nem terpeszkedik a fotelben feltett lábakkal, és követeli, hogy rend legyen, meg meleg étel, hanem elpakol maga után és megfőz magára. Nem mondogatja: "a gyerekeid ezt és ezt csinálták!", mert hát az övéi is :) Nem járkál körbe a házban, és szól be, ha talál egy pókhálót, hanem odamegy, és leszedi (nem számít, hogy nem bírom a pókokat, és hogy van egy-két sarok a házban, amit magasságom :) miatt nem érek el).
Nagyon fontos, hogy egy Férj ilyen legyen. Hogy segítse a másikat, hogy odafigyeljen a Feleségére, ne terhelje túl, támogassa őt. Én nagyon hálás vagyok Istennek, mert egy ilyen Férjet kaptam.
Egész életemben valami ilyesmire vágytam, csak nem tudtam megfogalmazni.
De már meg tudom.
Kata mondta: "Lefotózlak titeket! Mondd csíz!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése