Nem élem a mindennapjaimat rózsaszín vágy- és lázálomban, és sohasem voltam egy habcsókos, "ha ad egy ékszert elájulós" típus. A szórakozottságom és a szétszórtságom (és a javíthatatlan romantikus hajlamom ellenére) igyekeztem mindig a földön állni. Két lábbal.
De most valljuk be csajok, de tényleg? Ki nem álmodozott volna (tinédzserként főleg) az igaz szerelemről, meg a hercegről a fehér lovon, meg ki ne képzelte volna el, milyen érzés lehet szerelmesnek lenni?
Mert én ezek közé tartoztam.
De két lábban mindig is a földön jártam. Valószínűleg ez egyébként az alacsony önértékelésemnek köszönhető, amiért is sohasem hittem el, hogy valaha valakinek tetszetek én is. Higgyétek el, volt ilyen! Erről tudnék mesélni!
Valószínűleg ezért szeretem a romantikát. Nem ám a Júlia, Romána meg Tiffany -stílusú romantikus nyálirodalomról beszélek, mert azok áááááááááá.... fúj! Mindenki szép volt benne, tökéletes testtel és jóképű férfiak voltak, gazgagok... nem adtak olyan képet, ami a realitás és ami a valódiságot adja.
Aztán egyszer valaki nagyon lehúzta számomra ezeket. Az ilyen jellegű irodalmat is. Én pedig olvasni szeretem a romantikát. Tudjátok, ha még nem mondtam volna ezerszer :), Jane Austen FOREVER! Így nagyon rosszul esett, amikor az egyik keresztény ismerősöm, akinek egykor sokat adtam a szavára azt mondta, hogy nem szabad ilyen jellegű könyveket olvasni és filmeket nézni, mert ártalmas. És egy darabig hittem is neki, de az az igazság tudjátok, hogy az ember nem fordulhat ki önmagából azért, mert valaki azt mondta neki, amit.
Így én maradtam javíthatatlanul romantikus, amit alapvetően nem is akarok megjavítani. Másrészt pedig a szerelem jó. Még akkor is, ha mondjuk tudod, hogy ez csak 1,5 óra szerelem, vagy annak látszó dolog. De, hé! A szerelem jó dolog!
Persze most is úgy gondolom, hogy a szerelmet a legjobb otthon megélni, és az, amit otthon élsz meg, merőben más, mint a filmekben. De kit zavar? Attól, hogy én még szerelmes vagyok, örülhetek a szerelemnek, nem igaz? Lehetek boldog, amikor emberek egymásra találnak, nem igaz?
Az életben olyan nehezen megy ez embereknek.
Vajon miért? - jönne a költői kérdés. De a válasz egyszerű. Mert nem vállalnak felelősséget, és mert önzőek. Mindenki fél elköteleződni, kiadni magát, önmagát adni, viszont mindenki ÖNMEGVALÓSÍTANI akar. És szerintem ez nem működik így.
Na, mindenesetre ma, amikor Katát elvittem aludni, gondoltam addig nézek egy filmet. Tudjátok, nálunk van ám csendes foglalkozás. És igen, ilyenkor mindenki gépezhet. (Húha! Remélem a kütyüellenesek nem fordítanak nekem hátat.) De úgy gondolom, hogy mindentől eltiltani nem lehet a gyerekeket. Mi is használjuk, részese vagyunk. Kata nagyon sokat aludt, több, mint 1,5 órát, azalatt én, úgy döntöttem, hogy nem jövök ki, hanem mellette a meleg takaró alatt lazítok. Ez nálam filmnézést jelent.
Tudjátok, ilyenkor rákattintok a YouTube-ra, keresek valamit és megnézem.
Na, megtaláltam a Vaskos hazugságok című filmet. És nagyon élveztem. (Ha rákattintasz a címre, megnézheted a filmet. Már amennyiben érdekel.)
Azért kattintottam rá, mert láttam, hogy Poppy Montgomery a főszerelője, akiről már egyszer írtam egy sorozat kapcsán. Na, az igazság az, hogy nem vagyok egy Disney-rajongó. Idegesítenek a hősnők és a hősök, és véleményem szerint, mintegyik zakkanat egy kicsit a maga módján. (Legtöbben csonka családban élnek, vagy apuka neveli, vagy gonoszak árnyékában élnek (mostoha), meg egyébként is...) Na, a cím nem mondott nekem semmit, de amikor megláttam a címlapot, hát... Hamupipőke??? Ő az, akit végképp nem bírok. Ebbe most nem megyek bele. Mármint a miért okába. De gondoltam, üsse kő, amíg Kata alszik, addig én megnézem. De nem bántam meg, igen jót szórakoztam. :)
Szóval, a történet:
Nola Devin a Shine! magazinnál dolgozik szerkesztőként. Főnöke és kollegái gyakran gúnyt űznek a közönséges viselkedéséből és a molett alkatából. Próbálkozásai a munkahelyén és a magánéletében is rendre kudarccal végződnek, így hazugságokból felépít magának egy alteregót. Egy nap aztán belebotlik álmai férfijébe és szép lassan a korábban csak a képzeletében létező nő testet ölt benne.
Ez akár rólunk is szólhatna. Bármelyikőnkről. Mindenkiről, aki kisebbségi érzésekkel, önbizalom hiánnyal küzd. Nem számít, hogy ki milyen, megalázó helyzetekbe tudnak minket hozni.Minden munkahelyen van dögösebb, önbizalomhiányban nem szenvedő, beszólogató, másokat kiosztó ember,lény... Volt nekem is ebben részem, és én is szenvedtem. (Nem a súlyom miatt, akkor még nem voltak ilyen gondjaim.)
Adva van 3 barátnő, akik túlsúllyal küzdenek, de támogatják egymást. Általában a hasonló emberek hasonlók társaságát keresik. Pont ezért. Őket sok helyen atrocitás érte. De mégsem adták fel!
Elhatározták, hogy lefogynak, és célokat tűznek ki az életükben. Ennek lett a neve a Hamupipőke-projekt. Egyébként jó ötlet :)
Néha ki kell lépni a biztonsági zónából és kockáztatni, hogy sikeres lehess.
Ui: Jövök még ilyen jellegű filmekkel, az biztos. :) Ugye nem baj????
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése