Ahogy látom ezt, nagyon sokan blogolnak, írnak magukról és a családjukról, főznek és fotóznak, van aki ezt profi módon műveli (Én sajnos alapszinten kell, hogy főzzek, bár már rengeteg jó receptet összeszedtem, amit egyszer ki is fogok próbálni, de az én családom ebben elég nehéz eset.), vannak, akik a blogból élnek, biztos lehet ezt is ügyesen csinálni, nekem nem menne.
Én csak írok. Magamról, a családomról, arról, hogy mi történik velünk, mit élünk meg, milyen izgalmas és kalandos élményekben van részünk, milyen küzdelmeink vannak, mit főzök :), hova megyünk, és arról a sok-sok jó dologról, ami ér minket.
Nekem a blogírás célja az volt elsősorban, hogy Jézusról írjak. Arról, amit az életemben véghezvitt és visz folyamatosan. Azokról a csodákról, amelyek általa és mellette történnek. Sokszor nem nevezen nevén, én annyira nem szeretem az erőletetett, nyomulós, igedobálós-így evangelizálós írásokat.. Persze, én is teszek fel igéket, amelyek fontosak nekem, akkor és abban a pillanatban hatással voltak rám, de én leginkább a mindennapjaimban szeretem megélni a hitet.
Nem érzem magam mindig igaz kereszténynek, éppen ezért nem is viselkedem úgy. Még csak a látszat formájában sem.
Nem tudok szép szóval körülírni igei gondolatokat, amelyek mély teológiai tanításokat tartalmaznak, egyszerűen, amikor írok, csak az érzéseimet írom le. Nekem erre van igényem. Ez az én naplóm, amelyet én sohasem írtam tinédzser koromban, és amit nagyon sajnálok, de nem volt ebben kitartásom. Vagyis, úgy emlékszem, hogy egyszer írtam, de elolvasta a tesóm, kinevetett,és onnantól sohasem írtam többet, pedig mindig is inkább grafomán voltam, és szerettem írni. Most is szeretek.
Hálás vagyok, hogy megtanultam gépírni (ez az egyik szakmám, vagy A szakmám), és szívesen is gépelek. Gyorsabb, mint kézzel.
Lehet, hogy mi, akik blogolunk valamilyen szinten exhibicionisták vagyunk, bár sokan inkább csak arról írnak, tényleg, hogy mit főztek. De én erről nem tudok. Nekem annyira sok minden van a fejemben, sok minden foglalkoztat, rengeteg befejezetlen projektem fut, - én magam is ilyen vagyok egyébként, itthon is így van. Tudom, hogy egyszer, előbb-utóbb vége lesz, de nem tudom mikor.
Igazából nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy milyen sok jó dolog történt velünk a hétvégén, de most, hogy leülem a laptop elé (várom, hogy a kenyér megsüljön), a család tagjai már alszanak, ezek a gondolatok születtek meg.
Leginkább a hála, ami eszembe jut.
Felétek.
Hálás vagyok, hogy olvastok engem, hogy van időtök az én gondolataimra, hogy időt szántok rám, hogy írtok kommentet, hogy részesei vagytok az én életemnek, még akkor is, ha messze vagyunk egymástól, ha személyesen nem is ismerjük egymást.
Hálás vagyok, még akkor is, ha kevesen vagyunk, de higgyétek el, fontosak vagytok nekem!
Köszönöm. Én is. :)
VálaszTörlés