Festészet, amely hiányzik

Az utóbbi időben sokat gondolok a festésre. Nem vagyok egy nagy művész, még csak művészke se, de egy időben szívesen festettem. Egyszer, régen, - amikor még egy kis iskolában dolgoztam, - úgy adódott, hogy fél évig rajzot kellett tanítanom. Már akkor is nagyon élveztem, pedig nem is értettem hozzá. Úgy értem, hogy nem kaptam megfelelő képzést, csak lelkesedtem a tárgy iránt. Ma is lelkesedem egyébként. Csak tudtam, hogy szeretem a művészeteket, és a kreativitás fontos nekem. A gyerekekkel jó dolgokat csináltunk, leginkább kreatív dolgokat, amelyekben önmagukat tudták megmutatni. Nem volt jellemző, hogy kockákat meg drapériákat rajzoltattam velük, mert én azt nem érzem, hogy könnyű, vagy hogy én meg tudnám csinálni. Saját tapasztalatomból tudom, hogy mennyit kínlódtam ezekkel. Miért tegyék a gyerekek? 

Ellenben abban az időszakban festeni kezdtem, csak a magam szórakoztatására. Később megmutattam a rajztanárnak is, akit helyettesítettem (és akit egyébként nagyon kedveltem), szerinte érdemes lett volna képezni magam (nem tettem). Tudjátok milyen az, amikor olyan rajztanárod van, aki elveszi a kedved az egésztől? 

Nekem még olyan volt, akitől féltem. Féltünk.
Pedig sok mindent ki lehetett volna hozni belőlünk.
Én pl. sohasem gondoltam volna, hogy egyszer rajzolni fogok, sőt a saját anyagaimat, még ha csak ovis szinten is, de akkor is a sajátomat! illusztálni. Nem vagyok túl tehetséges, de rajongásom van a művészetek és főleg a rajz, festészet iránt.

Ezért is vagyok kicsit szomorú, hogy a nagylányom osztályfőnöke, aki a rajztanára volt, elmegy az iskolából. Örültem annak, hogy ő volt az ofője, mert egy művész beállítottságú gyereket csak egy másik művész ért meg. Most kicsit aggódok, mert a racionális tanárokkal gondba szoktunk lenni.
Művésznek lenni más dimenzió, más gondolkodásmód, más mentalitás. Ezért féltem Zsófit, és féltem, hogy hogy alakult majd az élete. De persze bízom abban is, hogy változni fog. Kicsit ő is.
Ám ennek ellenére a tanárnőt sajnáljuk.

Egy másik apropó, ami miatt eszembe jutott a festés, az a gyerektáborunk, amikor is meghirdettünk egy táboron belüli rajzpályázatot, ami elég jól sikerült.

Amikor volt egy kis időm a táborban, (ami kevés volt) leültem a gyerekekhez és én is rajzoltam, és rájöttem, hogy mennyire hiányzik. Úgyhogy lehet, hogy ha lesz időm és energiám, akkor újra festek egyet vagy kettőt. Csak úgy, a magam kedvéért.
Meg terápiás jelleggel... :)