Eljött az utolsó tanítási hét az iskolában. Nagyon örülök annak, hogy vége van. Elfáradtunk. Mindannyian. A gyerekek is, meg a tanárok is. Mindenki.
Sok minden történt a hét alatt, de közben meg az utolsó hét a legfárasztóbb, mert akkor szinte már nem, vagy alig csinálunk valamit. Ezért sétáltunk egyet a városban, elmentünk fagyizni, összepakoltuk a dolgokat.
A kolléganőm, akivel 3 évig voltam elsősöket kap, én pedig megyek tovább az osztállyal ötödikbe. Itt sok a papíros gyerek. A mi osztályunkban van 2 autista és ezen kívül még 4 gyerek, akik SNI-sek vagy BTMesek. Katám is az utóbbiak közé tartozik, mint kiderült.
Az utóbbi időben sok problémánk volt az "én" autistámmal. 3 éve vagyunk együtt, és valahol elfáradt a kapcsolatunk. Vagy kamaszodik, vagy már nem jó a gyógyszer, nem tudom. Nagyon nehéz vele, és nem igazán dolgozik semmit. Sokszor éreztem úgy, hogy a munkámnak Vele nincs értelme, de a tudat, hogy van az osztályban más gyerek, aki szívesen fogadja a segítségemet, az sokat jelent.
Úgyhogy ebben a tudatban fogom kezdeni az ötödiket.
Nem titkolom, hogy néha türelmetlen vagyok, és elfáradok attól, hogy vele kell lennem. Nagyon sok erőmet és energiámat elveszi, de maga az osztály is olyan, hogy van benne még néhány magatartási gondokkal küzdő gyerek, akik az amúgy türelmem határát is elérték már. :)
Mindenesetre most mindenki elmegy szünetre. Vagy legalábbis a kisfiú. Ránk még vár 2 hét Erzsébet-tábor.
Fantasztikus!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése