Apa-szerelem

Olyan jó olvasni sok blogban, sok írásban, hogy mindenki a saját férjét tartja a legjobbnak és a legfontosabbnak az életében, és ez nagyon jó, hogy így van.
Nagyon fontosak ők nekünk, és nagyon sokat jelent, ha a támaszt, bátorítást, erősítést, szeretetet, melegséget adják. Minden nő erre vágyik. Sokkal, de sokkal fontosabb az anyagi javaknál.
Sokkal többet jelent odabújni hozzájuk, érezni, hogy körülvesznek szeretetük melegével, ha néha nem szólalnak meg, amikor kiborulunk, csak megölelnek, amikor megsimogatnak minket, amikor elviszik a gyereket biciklizni vagy a kertbe...
Megértik az éppen hisztis időszakunkat is. Nagyon sokat jelent egy ilyen férj. Aki támogat, aki nem okoskodik, hanem úgy fogad el és olyannak, amilyen vagyok. Persze ebben benne van az is, hogy nekem is el kell fogadnom őt olyannak, amilyen, meg ne akarjam megmásítani .

Találtam egy könyvet, amelyik nagyon sokat segített. Sok jó könyvet találtam, remélem, egyszer majd lesz időm leírni ide azt a sok-sok jó könyvet, ami szerintem alapvetően fontos egy jó házassághoz. Mert sokat lehet tanulni. Leginkább a gyakorlatias könyveket szeretem. De erről majd valamikor máskor szeretnék írni.
Ez a könyv, ami nagyon tetszik, ezzel foglalkozik, és szerintem nagyon jó:

Jim Hohnberger: Ellenállhatatlan a szerelemben - Arany Forrás Kiadó Bt. - www.konyvesbolt.hu

Nekem sokat jelentett és sokat segített sok mindenben.

De alapvetően nem emiatt jutott ez a gondolat. Nagyon fontos, hogy jó férj és társ legyen, de a legcsodálatosabb élmény, amikor apaként is édes és szeretni való. Az enyém ilyen. :)
És nagyon szeretem, hogy ilyen. És Zsófi is oda van az apjáért. Jelenleg igen nagy a szerelem nálunk.

Csak néhány képpel szeretném illusztrálni. És csak annyit tudok mondani: Hát nem édesek?

Az 1 hónapos Zsófival

A 10 hónapos Zsófival

A majdnem 2 éves Zsófival - 2009. decembere
A 2 és egy kicsi éves Zsófival - 2010. tavasz

Helyzetjelentés

Tényleg annyi minden történt az utóbbi időben, hogy nem is tudom, hol kezdjem.

• Lassan elmaradnak az alvás körüli hisztik. Emiatt nagyon büszke vagyok rá. Sokat küzdöttünk. Sokáig nem tudtam mit csinálni, azt gondolom, hogy a lehető legtöbb módszert bevetettem, de mind sikertelennek bizonyult. Aztán történt valami. Gondoltam, veszteni nem vesztek semmit, így megbeszéltük, sok-sok közös imádkozás után, hogy minden olyan este után, amikor szépen elalszik EGYEDÜL, akkor rajzoljunk egy napocskát a naptárba. Nagyon szereti, amikor rajzolunk, így azt mondta, hogy jó. És már rengeteg napocskánk van! És tényleg hisztimentesen alszunk el. Az elején odabújok még hozzá, engedem simogatni a hajamat, amit egyébként nem szeretek. Idegesít, ha valaki piszkálja a fejemet, de az ember a gyermekének elnézi :) Ott vagyok mellette egy kicsit, beszélgetünk, simizem, imádkozunk, kérjük Istent, hogy adjon jó éjszakát, hogy hiszti nélkül aludjon el, és gyorsan. Az elején nehezen ment, mert mindig leszállt az ágyról. Néha bemászott az ágy alá vagy a kiságyba, és mindenféle lehetetlen helyzetben voltunk, de ez elmúlt. Úgyhogy az alvással nincs gondunk. Hála Istennek!

• Az új probléma, amivel meg kell küzdenünk az az irigység. Eddig sosem volt ilyen gondunk, de most előjött. Nem szívesen adja oda a játékait, és azért, ha nem az történik, amit szeretne, akkor igen tud hisztizni. Szóval, a hiszti mégsem múlt el, csak átalakult. :) Persze nagyon küzdünk. Nem vagyunk azok, akik azt mondják, hogy majd kinövi. Sok tekintetben keményen kell fellépni.

• Szerveztünk egy gyermektanítói konferenciát, ami nagyon jól sikerült. Minden évben van nyári táborunk, és szerintem nagyon fontos a gyerekeket evangelizálni, beszélni nekik a jó Istenről. Ilyenkor megbeszéljük a felmerülő problémákat, ötleteket adunk egymásnak meg ilyesmi. Jó volt. Eljött velem a nagy Ő is, mert a cipekedés már nem az én műfajom. Nem is igazán engedi.
• www.kerak.hu/downloads/TaboriTajekoztato2010.pdf
  

• Ugyanis nagyon kerekedek. Igen nehezen viselem már. Szeretek kisbabát várni, és nagy élmény. De azt kell mondjam, hogy ez a terhességem sokkal nehezebb, mint az elsőnél. A kisember sok energiámat elvesz, kivesz. Már közel vagyunk a célhoz, és így még nehezebb. Nem panaszként mondom. A készülődéssel, a pakolással telnek a napjaim. Kicsit fáradtabb vagyok, és jelen helyzetemben úgy érzem magamat, mint egy anyabálna, de azért nagyon várjuk már, hogy megérkezzen. Már a mosogatóhoz sem férek oda :)))

• A kertünk is nagyon szép. Szegény Őm dolgozott benne nagyon sokat. Már az is küzdelmet jelent, ha fel kell menni, mert szinte egy hegyünk van. :) És már nagyon szép minden. Lassan kibújnak a finom zöldségek és ez nagyon jó!

ZSÓFI NAGYON SOKAT SEGÍT NEKEM. Ő IS ÉLVEZI A HELYZETET, ÉN MEG ÖRÜLÖK NEKI.
Persze az még nem igazán megy, amikor maga után kell elpakolni, de minden másban szívesen részt vesz.

A porszívózás mindig is nagy kedvence volt.

Kókuszos süti készül apának.

Ady Endre: Jézus és Júdás

Dühödt, lázongó szívverésem
Golgotai bazaltra vésem.
Krisztus, poétám, szent Alak,
Eladtalak.

Enyém volt minden áldomásod,
Én voltam a lelked, a másod,
Megkoszoruztam a fejed,
Szerettelek.

S eladtalak, én fejedelmem,
Mert az Élet az én szerelmem,
Mert én is álmodok nagyot:
Költő vagyok.

Nem hallgatom zsoltáros ajkad,
Nem kell szép, égi birodalmad.
Selymet, pénzt akar egy leány,
Vár, vár reám.

Galád vagyok? Galád az élet.
Bűve miért nincs az Igének?
Vággyal, kínnal miért gyötör
Pénzes gyönyör?

Írott kövem dobom a mélybe,
Megreng a Föld sok ezer évre
S késői bűnös, bús szemek
Megértenek.

Szutyejev, a kedvenc oroszom

Biztosan mondtam már, hogy szeretem a meséket. Az egész családom szereti a meséket. Néha a nagy Ővel leülünk és meséket nézünk. Most már Zsófia is csatlakozik, ő egyébként mostanába nagy Micimackó rajongó. Kimondottan Zsebibaba és Tigris kedvencekkel. Micimackót én is szeretem, nálam Füles a nagy kedvenc. Pedig én magam nem igazán vagyok depressziós alkat. Csak annyira vicces.

A meséket is nagyon szeretem olvasni. Mindig is szívesen olvastam. Nem azokat, ahol a farkas megeszi a nagymamát meg mindenféle vad tragédia történik. Már írtam róla, itt hogy nagyon szeretem Lázár Ervint. Sok kedvencem van még, de most csak két könyvet szeretnék ajánlani nektek. Már gyerekkoromban is nagyon szerettem a Vidám meséket. A másikat csak később ismertem meg. Mikor összeházasodtunk a nagy Ővel, sokszor olvastunk egymásnak ezekből mesét. Annyira aranyosak. Ráadásul Zsófi is nagyon szereti.

A mellékelt link a kedvence, már tudja kívülről: egyszervolt.hu/anim/a-harom-kiscica.html

Íme a két könyv, amit szeretnék mindenkinek a figyelmébe ajánlani:

És egy ráadás: mese.tv/page/kis_tucsok

Rossz kedv vagy rosszkedv?

Tudom, hogy régen írtam már. Nem vagyok valami túl jó formában mostanában.

Kicsit szó szerint teher nekem ez a babavárás, noha nagyon örülök neki, meg nagyon várom. Mondanám azt, hogy szívesen lenne ez egy hobbim, tudniillik az, hogy ez az állapot a maga küzdelmeivel meg nehézségeivel (ezt csak a második terhességemnél tudom mondani, az elsővel semmi bajom nem volt, nem is éreztem, hogy terhes vagyok :)) NAGYON JÓ.

Persze több energiát vesz igénybe, ráadásul Zsófi mellett, aki egy örökmozgó, pörgős gyermek igen kevés időm jut arra, hogy igazán pihenjek. Ezt nem panaszként mondom, csak tényként közlöm.

Sajnos még mindig küzdünk az elalvással, - noha már elmarad a hiszti és a küzdelem, azért nehezen alszik el. Most éppen azt tanuljuk, hogyan kell egyedül elaludni. Éppen ezért néha nagyon elfáradok és nagyon sok energiát veszítek. Előfordul, hogy a rosszkedv gyötör. Pedig jól tudom, hogy az anyák nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy rosszkedvűek, idegesek és szeszélyesek legyenek. Még akkor sem, ha valljuk be, hogy ez igen női dolog, főleg a szeszélyesség.

Aztán meg az ötlik az ember eszébe, hogy "miért ne lehetnék?" Más embernek szabad? Más ember megteheti? Lehet rosszkedvű és hangulatfüggő?

Az tény, hogy nem mindig ugyanúgy ébredünk. Én általában nem szeretek aludni, sajnálom rá az időt, de mostanában valahogy örülnék, ha reggel fél 7-kor Zsófi még nem pörögne és nem mondaná azt, hogy "szaladok". De megteszi. Igenis vannak rossz napjaink. Vannak olyan napok, amikor semmihez nincs kedvünk, legszívesebben csak ülnék, feküdnénk, tévéznénk, sétálnánk, akármit csinálnánk, csak egyedül lehetnénk. Közben meg ott van a gyerek vagy gyerekek, és nem lehet kivenni az elemet, vagy kikapcsolni, vagy kirakni az udvarra, mint egy macskát. Ezért megy tovább minden.

A nagy Őben ezt szeretem. Alapvetően egy csendes fajta, és amikor rossz napja van, még csendesebb. Megfontoltabb. Jobban átgondolja kinek mit mond, hogyan fejezi ki magát. Néha inkább meg sem szólal. Na, ez nálam pont fordítva van. Ilyenkor - elvileg nekem sem szabadna megszólalnom, mert hajlamos vagyok megbántani valakit, de mostanában igyekszem tudatosan figyelni erre. Mert nem szeretném, ha a gyerekemben az maradna meg: "Anyának már megint rossz napja van!" Pedig lehet, hogy ritkán fordul elő, de rögzülni és tudatosulni fog az, hogy ez az időszak semmi jót nem fog jelenteni. Anya ingerlékeny lesz, ideges, semmi nem lesz jó stb.

A rossz hangulatból ilyenkor igyekszik mindenki megszökni. Gyorsan eltűnni, ahogy lehet. Az anya meg ott marad egyedül önmagával és a hülyeségével, amit tett és mondott. Aki lelkizősebb, annak tovább tart, mert iszonyú lelkiismeretfurdalás gyötri, hogy miért így szólt és miért ezt mondta...

Nagyon oda kell figyelnünk nekünk nőknek, hogy kedvesek, jó hangulatúak legyünk. Ez küzdelem sokszor, de küzdeni érdemes!!! Sokkal jobbak azok a reggelek vagy esték, amikor bizalmasan lehet csevegni, amikor játszani lehet, amikor jókat lehet nevetni együtt. Igen, egy anya nem engedheti meg magának ezt a fajta szeszélyes viselkedést! Nem lehet rosszkedvű!

Ráadásul azt gondolom, hogy egy keresztény ember sem engedheti meg magának azt, hogy keserű kedvű legyen, hogy hangulatai napról napra változzanak, hiszen amikor az ember döntött Krisztus mellett, átadta neki ezeket a hangulatokat is. Úgy gondolom. Vagy kérhetem tőle, hogy ne engedje meg ezeket.

A muzsika hangja

Biztosan nem én vagyok az egyetlen, aki szeretem ezt a filmet.
Karácsonykor adták, akkor voltunk otthon anyukáméknál, és ott láttuk. Nagyon érdekes és elgondolkodtató film, sok tekintetben. Nemcsak a zenéje miatt, és a kedves Julie Andrews miatt, hanem a történet miatt is.

Gyermeknevelésről szól. Gyermekekről. Sok gyerekről.
A film tartalma röviden, ha esetleg valaki nem ismerné:

Maria (Julie Andrews), a fiatal és életvidám lány apácának készül. De hamar rádöbben arra, hogy az apáca élet nem neki való, ezért elszegődik a szigorú Von Trapp (Christopher Plummer) százados gyermekei mellé nevelőnőnek. A lány megdöbben azon, mennyire túlfegyelmezettek a gyerekek, ezért úgy dönt, hogy a mogorva Von Trapp szigorú rendszabályait felrúgva, megtanítja a gyerekeknek, hogyan örülhetnek az életnek. Hamarosan egy igazi énekkar vidám hangja visszhangzik a házban a százados legnagyobb megrökönyödésére.

Nagyon elgondolkodtató számomra az a rész, amikor a legvégén menekülnek, és a kolostoron át mennek el. Csendben, fegyelmezetten, hang nélkül. Egyik ismerősöm, akinek 4 gyereke van, mondta, hogy valószínű, hogy az ő gyerekei nem tudnának ilyen csendben lenni, és valószínűleg lebuktak volna. :)

De nem ez volt az igazi ok, ami miatt ezeket leírom.
Még mindig küzdünk az esti alvással. Egyszerűen rettenetes. Nap közben simán és könnyen elalszik Zsófi és jót alszik. De amikor eljön az esti alvás ideje, mintha kicserélték volna. Mintha valami pszichés tudata lenne annak, hogy ez most nem 2 óra lesz, hanem több. Rettenetesen küzd, nyűgös, mindig minden eszébe jut. Ilyenkor mindig nagyon éhes, nagyon labdázni akar vagy nagyon apához menni. Csak aludni ne kelljen.
Azt mondta valaki, hogy ez azért van, mert jön a kistesó és ez már benne van a tudatában, és hogy sokat kell vele olvasni, meg odabújni hozzá, és ettől megváltozik. Ez eddig is így volt. Mindig odabújtam mellé, és Jézusról beszélgettünk. Ha mesekönyv kerül a keze közelébe, akkor megint reménytelen az elalvás, mert akkor még a sötétben is "én olvasok".
Minden egyes lefekvés egy kemény menetes meccs.
Pár napja azonban kitaláltam valami mást. És itt jön a film, amiért egyik éjszaka eszembe jutott.

Sohasem voltam zeneileg képzett. Se jó hangom nincs, - sohasem volt. Nem volt zenei képzésem, noha általános iskolában jártam énekkarra, de ennyi volt. Anyukám sem énekelt nekem soha, mert neki sincs jó hangja. Helyette mindig olvastunk, mert irodalmilag volt jobban képben. De a zene kimaradt az életemből. Ő ugyan azt szerette volna, ha zenei osztályba megyek, de én azt kértem, hogy inkább a másik osztályba, mert az óvodáskori barátnőm is oda megy. Így maradt ki a zene.

Aztán, amikor iskolába kerültem, és ott dolgoztam 12 éven át, előfordult, hogy be kellett mennem ének órákra. Soha még olyan kínszenvedést nem éltem át. Még a kevésbé kedvelt matek órákat is jobban bírtam és viseltem. Mit tudnék én adni a gyereknek, amikor nem hallom, hogy mit énekelnek, és hol hibás. Amikor nem tudom, hogy az ott miért C és miért nem Cisz. Szóval, a helyzet reménytelennek látszott. Akkor aztán elhatároztam, hogy kezdek valamit magammal. Mindenhez mindenki nem érthet, de megkértem egy kolléganőmet, hogy legalább a furulyának írja le a lefogástáblázatát. Így 2 # és 1 b előjegyzéssel eljátszok dalokat. Nagyon büszke is voltam magamra és vagyok is. Ezt persze nem fejlesztettem tovább, mert úgy gondoltam, hogy nem lesz rá szükségem.
Tévedtem.
Amikor Zsófi megszületett, gondoltam, veszteni valóm nincs, mégiscsak az én gyerekem, engem elvisel. Úgyhogy énekelni kezdtem neki. Aztán hallgattunk gyerekdalokat, előkerültek könyvek, amelyekben kották voltak, és előkerült a furulya is. Azóta játszani kell neki, de már ő maga kéri a furulyát és elég ügyesen fújja.

Az elalvásnál aztán arra gondoltam, hogy egy próbát megér. Énekeltem neki. Odafeküdtem mellé, és előszedtem a Jézusról szóló kedves énekeket, amik még régen megragadtak bennem és amiket ifjú koromban szerettem és megtanultam :) Úgyhogy most anya énekel, Zsófi meg hallgatja. Elég érdekes, mert még egyetlen ember van, aki bírja ha éneklek, a nagy Ő. Szóval, két hős az életemben. :)
Alapvetően szeretek énekelni, csak tömeg legyen körülöttem, hogy ne hallatsszon ki belőle. De azt gondolom, hogy nagyon fontos, hogy a zene részese legyen egy gyermek életének. Mármint az értelmes és szép és értékes zene. Úgy hogy maradok az éneklésnél. Még akkor is, ha néha azt mondja Zsófi, hogy "Anya, most ne!"

A kedvenc énekem szövege. Valahol megvan a kottája is, ha meglesz, belerakom.

Fenn a mennyben az Úr minden győztesnek ád,

Aki Jézussal járt, s benne hitt,

Ragyogó koronát, fehér égi ruhát,

Hárfa húrjait pengethetik.

Igen, ott minden kész, igen ott minden kész,

Minden győztesnek jár örök rész.

Boldog véghetetlen öröm vár odafenn,

Jézusért én is elnyerhetem.

Vígan lépkedünk színarany utcákon át,

Halljuk angyalok dicséretét,

Szemünk láthatja Jézus szent ábrázatát,

Aki vért ontott bűneinkért. Igen, ott...

Élet forrása kínálja élő vizét,

Tiszta hűs vizét bőségesen.

Fényt az Úr maga áraszt és hint szerteszét,

Halál nem lesz ott, éjszaka sem. Igen...

Minden gyötrelmet, bánatot elfeledünk,

Ha Ő bennünket keblére von,

Jézus szívére hajthatjuk fáradt fejünk,

Nála béke vár és nyugalom.

A SZERETET MINDENT HISZ ÉS REMÉL..

Biztosan mindenki ismeri ezt a gondolatot a Szeretethimnuszból.

Most erősödtem meg abban, hogy ez milyen fontos és komoly mondat a gyermeknevelésben is.

Az utóbbi időben eléggé szörnyű éjszakáink voltak. Ilyen még soha nem volt, és valaki bátorítóan azt mondta, hogy "Lesz ez még így!" Hát... nem örültem.

Zsófia napokon keresztül olyan volt, mintha kicserélték volna. Késő estig ordított, dobálta magát, hisztizett. Se megnyugtatni, se lecsendesíteni nem lehetett. Aztán ha elaludt, akkor pár óra múlva újra elkezdte. Napokig nem aludtunk a nagy Ővel. Egyik nap hajnal 3-kor jutott az eszébe az, hogy ő rettenetesen éhes. Ott ültünk mellette, kikerekedett nagy szemekkel - az álmosságnak semmilyen jelét nem láttuk rajta - és ő játszani akart. Mi persze ültünk összeroskadva, és próbáltuk a lehetséges, mindenféle módszert.

Azt kell mondjam, hogy elfogyott a türelmem. De tényleg. Kiborultam. Ott álltam tehetetlenül, hogy most mit is fogok csinálni vele, mert ezt így nem lehet. Nagy Ő szegény hajnalban kel, mert korán jár dolgozni, így ő sem örült ennek a műsornak.

Aztán eszembe jutott, hogy milyenek is vagyunk. Mindig a legtökéletesebbet és a leghibátlanabbat várjuk el a gyerekektől. Hogy fogadjanak szót, mindig azt tegyék, amit mi mondunk, hibátlanul csinálják meg a házi feladatukat, segítsenek a házi munkában stb. És ez persze jó, csak kérdés, hogy elfogadjuk-e őket olyannak, amilyenek? Hogy most ilyenek?

Persze úgy gondolom, hogy fontos, hogy legyenek szabályok, következmények, büntetések is, ha szükséges. Nálunk van, és sokan megbotránkoznak ezért. De én úgy gondolom, hogy ha most nem tanulja meg a gyerek az alapvető dolgokat, akkor olyanná válhat, mint az a tizenéves amerikai fiú, akiről olvastam egy cikkben, hogy lelőtte a szüleit, mert az édesanyja azt kérte, hogy vigye ki a szemetet. Úgy írta a cikk, hogy életellenesnek gondolta ezt a feladatot és azt is, hogy rendet tegyen a szobájában.

Annak sem vagyok híve, hogy állandóan szemrehányást kapjon egy gyerek. Közeli rokonságban van egy kislány, aki alapvetően egy jó fej gyerek, nagyon értelmes, de sok kritikát kap viselkedéséért, dolgaiért. Nem mondom, hogy sokszor nem jogos és azt gondolom, hogy kell neki szólni, de egy idő után, ha állandóan ezt hallja, közömbössé válik. Ezt tapasztaltam meg most Zsófinál is. Mondtam valamit, és szelektív hallásra talált. Rájöttem, hogy ki kell iktatni a beszédünkből a nagyon negatív mondatokat: "Már megint későn jöttél haza..."; "Gondolom, megint rendetlenség van nálad..."; "Még mindig csak zenét hallgatsz, de a házi feladatod biztos nincs kész..."; "Már megint kiborítod anyát ezzel az örökös hisztivel..." és sorolhatnám.

Aztán úgy döntöttem, hogy nem tudom megoldani. Mert az emberben benne van az, hogy - Zsófi szavaival éljek - "én egyedül" oldjak meg mindent. Ő most ebben a korszakban van. Mindent egyedül akar megoldani. De én, mint szülő ezt nem tehetem meg. Meg kell változtatnom a döntéseimet, a szokásaimat. És ez csakis Jézussal lehetséges. Megfogalmazódott bennem egy hajnalban, amikor megint nem aludtunk, hogy imádkozzunk ezért. Persze ezt eddig is tudtam, de ez olyan elméleti volt. Ezért hajnalban fogtam a gyermeket és imádkoztunk. Kértük, hogy a jó Isten csendesítse le a szívét, és segítsen neki elaludni és jól aludni. Kértük továbbá azt is, hogy elmúljon az a csúnya hisztis viselkedése. Kialakult bennem egy "mindent remél" gondolat. Hinnem kell abban, hogy képes megváltozni. Emberek százai, ezrei változtak meg Krisztus kereszthalála nyomán. Én is képes vagyok rá, ő is. Nem számít, hogy valaki 2 éves , vagy 37 vagy 65. A lényeg, hogy akarjam!

Azt kell mondanom, hogy egy ideje jobb. Tényleg megváltozott valami. Jobban alszik, nyugodtabb, kevesebb a hiszti. Próbálok még türelmesebb lenni vele, mint eddig. Tudjuk jól, hogy a "szeretet mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél és mindent eltűr." (I. Kor. 13,7)

Nagyon remélem, - és így kelek fel reggelente -, hogy Zsófi jó dolgokat fog tenni. Eljátszik egyedül, szófogadó lesz, türelmes az öltözködésben, szófogadó a feladatvégzésben. Hiszem, hogy ez lehetséges. Mert látom a jeleit! De csak és kizárólag Isten segítségével.

Megértettem a bizalom fontosságát is. Azt gondolom, hogy ha bízunk a gyermekünkben, akkor különleges képességek fejlődnek ki benne, bennük. Zsófia ezekben a hajnali órákban is, amikor már én türelmetlen és ideges voltam, akkor is rám nézett a nagy szemeivel, megölelt és azt mondta: "Nagyon szeretlek anya!" És nem tudtad neki azt mondani, hogy én most nem szeretlek, mert nem alszol. Odabújtam hozzá, és engedtem, hogy átöleljen és birizgálja a hajamat, amit nem szeretek alapvetően. Csak szorított, és nem akart elengedni. Én azt gondolom, hogy ha ezekre figyelünk, akkor elérjük azt, hogy mindenben a legjobbat tegye.

És még egy fontos dolog. Gyermekeink tudják azt, hogy imádkozunk értük. És nemcsak akkor, amikor hisztis, vagy gond van vele, hanem mindig.

Álmodozni veszélyes

Egy filmben hallottam és azóta is szállóigém lett ez a mondat, hogy:

A NOSZTALGIA VESZÉLYES BETEGSÉG. GYÓGYÍTHATATLAN.
NINCSENEK HIBÁI."

De ugyan ki nem szeret nosztalgiázni? A régmúltra gondolni, a de szép volt, és a de jó lett volna és a még jobb lenne érzésekre. Szerintem ezen nincs mit titkolni. Igenis szoktunk emlékezni.Mi lett volna, ha ez így és így alakul az életemben, mi lett volna, ha ezt és ezt máshogy dicsálom, máshogy döntök, mást teszek, mást mondok. Én is hajlamos vagyok ezekre, de nem olyan régen azt értettem meg, hogy felesleges. Mert azok az idők már elmúltak és jó, hogy nem úgy alakultak a dolgok.

Ami miatt viszont érdemes elgondolkodni ezen, az az anya oldala. Olyan sokszor hallani azt szülőktől, hogy "De jó lesz, ha majd tud járni.."; "Milyen jó lesz, ha majd bölcsődébe vagy oviba adhatom a gyereket..."; "Mennyi mindenre lesz időm, amikor iskolás lesz a gyerek...." És sorolhatnám.

Egyszer egy közeli ismerősöm panaszkodott arra, hogy milyen sokba kerül egy gyerek és hogy ez milyen teher. Érdekes volt hallani, mert nagyon jól állnak anyagilag, nincsenek filléres gondjaik és nem szűkölködnek. Egy gyerekük van, ma már nagy, de amikor ez történt néhány éves volt. És meghallotta azokat a szavakat, amiket az anyja mondott. Szembefordult vele, csípőre tette a kezét és 4-5 évesen azt mondta: "Szóval te nem is örülsz nekem?"

Az érzékeny gyerekeket az ilyen szavak mélyen megsebzik. Tudom, hogy ez az ismerősöm sem gondolta komolyan azt, amit mondott, és sokan a fenti mondatokat sem gondolják komolyan, hiszen szeretik a gyereküket. Egyszerűen csak rosszul reagálnak le dolgokat. A felnőtt is hibázik, éppen ezért nagyon komolyan kell venni azt, amit kimondunk.

Egy másik ismerősömtől hallottam a történetet, hogy kicsi volt még és valamiért összeszólalkozott az anyukájával. A reakciója persze az volt, hogy azt mondta az anyának: "El is megyek világgá!" 4-5 éves lehetett. Az édesanya reakciója - amikor az ember indulatos vagy dühös - az volt:"Menj!" És a kisfiú tényleg elment világgá. Elgyalogolt a nagyszülőkhöz.

Senki sem gondolja komolyan ezt. Ott az anyuka sem gondolta, csak kijött belőle. De a gyerekek mindig komolyan veszik a mondatokat.

Nem mondhatunk ki felelőtlen mondatokat.

Zsófi most először aludt a mamánál. Furcsa érzés volt, mert megszoktuk, hogy 2 éven keresztül itthon beszélget és szuszog és mondja a magáét. Amikor hazajöttünk meg olyan csend volt. Nagyon rossz volt. Nagyon nehéz. Kicsit sírtam is, mert olyan, mint amikor elveszlik valami, amit nagyon szeretsz. Persze tudtam, hogy jó helyen van, meg tudtam, hogy minden rendben lesz, de egy anya már csak ilyen. Igaz???

Zsófi nagyon jól érezte magát. Én nehezen aludtam el és korán felkeltem, hogy menjünk már hozzá. Alig bírtam ki, hogy ne hajnalba menjünk oda, mégiscsak furcsa beállítani 6-kor valahova, még ha az anyósáról van is szó...

Nagyon hiányzott és nagyon rossz volt nélküle. Ekkor értettem meg azt, hogy mennyire nem mondhatok ilyeneket, amik fent elhangzottak.

Azt értettem meg, hogy a mának kell örülni! A mában kell örömet látni, keresni! Nem a régmúltban. Meg a mi lesz hak..-ban. A mának kell élni, persze a szónak a pozitív értelmében, nem arra gondolok, amit ma a Carpe Diem-elv jelent. Azt gondolom, ha várjuk is az időt, amik elhangzottak, akkor sem kell sóhajtoznunk a mostani életünk, gyermekük vagy akár a férjünk felől, mert lefoglalják időnket, erőnket, és nem mindig az van, amit mi szeretnénk.

Van ez így és lesz ez még így!

"Elég minden napnak a maga baja. (Máté 6,34)

A jelennel élni tudni, azt jelenti, hogy Isten ajándékainak ma tudok örülni. Ez a belső beállítottság gyermekeinknek is jó példa lesz, egész életükre nézve pedig nagy nyereség!!!

Anya otthon van?

Anya, anyuci, anyucika, édesanya...

Igaz, hogy nálunk ez a megszólítás is apával kezdődött (apa, apuci, apucika, édesapa sorrenddel), de elgondolkodtam a saját életemen.

Édesanyámat nagyon szeretem. Sokat jelent nekem, nagyon hálás vagyok neki az életemért, az elvekért, azokért a dolgokért, amiket megtanított, amivel nevelni akart minket, engem. Olyan lelkületet kaptam tőle, ami nyitottá tett, ami által sikerült közelednem másokhoz, az embertársaimhoz. Minden nap élmény volt hazamenni az iskolából.

Emlékszem azokra a napokra, amikor vezetni tanult, és én mellé bújva kérdezgettem a táblák jelentését. A "bukkanó" táblát azóta is kedvelem, és eszembe jut ez a történet ma is, ha meglátom. Mindig mosolyogni támad kedvem. Zsófi is szereti a bukkanókat.

Emlékszem, hogy szerettem fürdeni vele és milyen jókat játszottunk a vízben. Remek történeteket kreáltunk, már akkor elkezdődött a remek kis "fantáziavilágom", ami később sokat segített az életben. Menekülni, védekezni, hárítani, bátorítani, elvonulni, átgondolni, átszervezni dolgokat. Ma ezt tapasztalom én is a saját gyerekemnél. Nagyon szereti, amikor együtt fürdünk, sokszor kéri is: "Édesanya gyere a vízbe!" És ez olyan jó!!!

Ő is, mint sok anya dolgozott. Értünk. De mindig volt ránk ideje. Este is. Beszélgettünk, játszottunk, meghallgatott minket, tanácsot adott.
Kisgyermek koromban sok időt szakított arra, hogy verseket, mondókákat megtanuljunk. Énekelni soha nem hallottam, azóta sem, ez az egy, amit nagyon hiányoltam, de ez a legkevesebb. Nem lettem muzikális alkat. Puff!
De megszerettem az irodalmat, a verseket, hamar megismertem a betűket, megtanultam írni is. Nem lett erősségem a matematika sem, ahogy neki sem volt az. Bár édesanya nagyon szorgalmas diák volt, és jó tanuló. Én sajnos nem.

Édesanya nem nevelt hívőnek, hiszen ők sem voltak azok. De alapokat adtak ahhoz, hogy később én Isten útját tudjam választani. Nem volt istenfélő, de megtanította a tisztességet, a becsületet, a másik elfogadását, nyitott lenni. Megtanított a becsületességre és erkölcsösségre. Olyan alapokat helyezett el az életemben, ami most is meghatározó. Boldog és kiegyensúlyozott életet élek most, mert jó alapozást kaptam.

Általában nem szűkölködtünk. Anya és a nevelőapukám igyekeztek megtenni mindent azért, hogy ne szenvedjünk hiányt. Mai fejemmel azt mondom, hogy jót tett volna nekünk, ha kicsit engednek küzdeni, de már nincs értelme a "mi lett volna ha" gondolatoknak.

Eszembe jutnak azok a gyerekek, akik ott élnek a mai családokban. Szegényeknek gondolom őket, noha sokan dúskálnak a javakban, válogatnak a játékok közül, szebbnél szebb ruhákat kapnak. Lehet, hogy anyagilag gazdagok, és mindenük megvan, de ezek a dolgok, tárgyak nem pótolják a szülőket, s főleg az édesanyát.
Gyerekek csavarognak el, bandáznak és butaságokba keverednek, mert szüleik nincsenek otthon vagy nem érnek rá. Olyan társaságokat, barátokat keresnek, ahol figyelnek rájuk, akik velük vannak nap mint nap.
Olyan jó lenne, ha máshogy lenne!

Ha a szülőknek lenne idejük, akarom mondani akarnának időt szánni a gyermekeikre, de jó lenne! Az pedig csak álom marad, hogy bárcsak olyan anyák lehetnénk, akik otthon vannak, várják a gyermekeiket haza, akikhez oda lehet menni minden gonddal-bajjal. Az a baj, hogy hamar felnőnek a gyerekek. Gyorsan eljön az az idő, amikor nem lesznek már kisgyerekek. Nincs második lehetőség!

Gyermekkori élményeimre szívesen emlékezem vissza. Amikor anyával manapság beszélgetünk, előjönnek az "emlékszel, amikor..." történetek és ez nagyon jó.
Fontos odafigyelnünk a gyermekeinkre. Fontos időt szánni rájuk, hogy megtanuljanak szeretni, önzetlenek lenni, megértők.
Bárcsak minél többet lehetnénk a gyermekeinkkel! Bárcsak lehetőségünk volna otthon várni őket MINDIG! Sajnos a társadalmunk nem erre van berendezkedve, megélhetési problémák miatt menni kell és dolgozni.
De valamit tennünk kell! A mi döntésünk, hogy mit és hogyan. Csak a gyerekek azt érezzék, még akkor is, ha dolgozunk, hogy amikor hazamegy az óvodából, iskolából, bárhonnan, ANYA OTTHON VAN!

Zavaros január

Bocsánat, hogy eltűntem, de ez a január igen sok mindennel volt teljes.

Először is vizsgaidőszakban éltem az életemet. Szeretek iskolában járni, még így felnőtt fejjel is. Mindig szívesen tanulok, ha van értelme és célja. Jelenleg van. Sajnos volt olyan, aminek nem volt értelme. Elmentem egyszer egy angol nyelvtanfolyamra, úgy gondoltam, hogy valamennyit majd megtanulok ott, de sajnos csak felesleges pénzkidobás volt, és én ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak. Nem igazán tanultunk, vajmi nagyon keveset, noha szerintem a tanárunk jól tudta a nyelvet, de még sokat kellett érnie és tanulnia a pedagógussághoz. Úgyhogy nem tanultam meg angolul, csak amit eddig is tudtam. Ezt sajnálom. Ez persze egy elég komoly képzés, lelkigondozást tanulok, amit nagyon szeretek. Meggyőződésem, hogy nagyon sok a gondozást igénylő ember, aki lelkileg beteg, vagy a családjában van bármilyen függőségben szenvedő. Itt tudom ajánlani: www.sola.hu

Azután a január vége igen izgalmakkal teli nálunk. Anyósomat ünnepeljük kétszer, meg Zsófit egyszer. Született. Nagyon élvezte a születésnapi rendezvényét, állandóan ajándékokat akart bontani. Mikor már elfogyott, akkor is. Mondjuk ajándékot kapni mindenki szeret, nem igaz???

Ráadásul nyárra érkezik Zsófinak a kistesója, és most áll a bál a ház körül. Átalakítunk. Szerencsére a házat már nem kell, ezt megtettük akkor, amikor Zsófit vártuk. Most szobaátalakítások folynak. Új szekrénysor, úgy ágyak. Jelen állapotunkban olyan a hangulat nálunk, mint egy túrkálóban. Zsákokból és dobozokból élünk. Eléggé érdekes és vicces állapot, de már edzettek vagyunk ebben. Amikor összeházasodtunk, és az anyósomnál laktunk fél évig, akkor is minden dobozban volt, csak a legszükségesebbek kerültek elő. Amikor ideköltöztünk, akkor is minden dobozban volt hónapokig, míg be nem rendezkedtünk. Aztán amikor szétvertük a házat, hogy legyen egy plusz szobánk, akkor is minden így volt, és most is. Szóval, kezdünk belejönni. De azért remélem, hogy hamarosan elmúlik ez az időszak is. Nagyon remélem.

Mit csináltam rosszul?

Az egész családunk mesefilm-mániás és párti. Mi, szülők is.

Néha a családom azon mulat, hogy milyen gyerekek vagyunk, mert meséket nézünk. Hát, tény és való, hogy szeretjük. A jó meséket meg főleg. Sajnos nagyon kevés van manapság. De mi a nagy Ővel leragadtunk az igazi jó, klasszikus mesék mellett (Pom-pom, Kockásfülű nyúl (aki egy ismerősöm szerint inkább Négyzetrácsos fülő :)), Dr. Bubó és persze a Magyar népmesék. Ez utóbbit még nem nézte meg Zsófi, és a többiből is nagyon keveset. De most rákattant egyre, és szó szerint értem.

Mivel nincs tévénk, tudatosan és célirányosan döntöttünk így, úgy gondoltuk, hogy inkább megválogatjuk azokat a dolgokat, amiket nézhet. Azt hiszem többen gondoljuk úgy, hogy nehéz jó mesét találni. Zsófia talált egyet, és tényleg nagyon kedves és aranyos.

Ez a mese Vacakról, a nyuszikutyáról szól.

Nagyon szépen megrajzolt, kedves figurák találhatók benne, de az ember nem lepődik meg ezen, olvasva benne Dargay Attila és Nepp József nevét.
Az én kicsi lányom teljesen oda van ezért a meséért. Látni kellene azt a lelkesedést, azokat a nevetéseket, mosolyokat, azt az átélést, ahogy nézi és figyeli az eseményeket.
És mostanában rászokott egy mondatra, ami Vacak szájából hangzik el, aki persze kutya módra próbálná tenni a dolgát, de a nyuszik szemszögéből teljesen más a világ. Amikor valami "nyuszitlanul helytelent" csinál, megkérdezi: "Mit csináltam rosszul?"
Egy ideje Zsófi is ezt kérdezi. Nagy ártatlan szemekkel. Akkor is, ha csak valamit játszik, akkor is, amikor este az elalvás helyett halomba gyűjti a játékait és feltúrja az ágyát, akkor is, amikor este 10-kor még úgy dönt, hogy nem alszik. Néz ránk ártatlanul, és megkérdezi: "Mit csináltam rosszul?"
Olyankor az ember kész van. Mosolyog egy jót, mert nem tud haragudni. Még a 10 óra miatt sem. Olyan édes.
De jó lenne, ha mi is ilyen ártatlanul tudnánk kérdezni, harag és indulat, düh és türelmetlenség nélkül: MIT CSINÁLTAM ROSSZUL?

Nem mindennapi szenzáció az erdőben. Egy igazi "nyuszikutya". Vacak, az autóból kidobott kiskutya kimenti a nyúlcsalád egyik csemetéjét a héja karmaiból. A hálás kisnyuszik testvérükké fogadják őt, s ezzel számtalan mókás és kedves bonyodalomba keverednek az erdő állataival. Vacak magára haragítja az erdő lakóit, de végül mindenki belátja, hogy a kiskutyának helyén van a szíve, így befogadják őt. S az igazi kalandok csak ekkor kezdődnek.