Karácsony előtt

Nem vagyok ám egy nagy karácsonyozó. Persze, szeretem az ünnepet, vagy valamit a hangulatából. Mostanság úgy érzem, hogy túlzásba esik a világ. Amikor már október közepén szaloncukrokat és Mikulásokat árusítanak, és már minden fényárban úszik. Elveszlik az igazi hangulat.

De szeretek készülni rá a magam módján. Bár az ajándékvásárlás teher, le is redukáltuk csak a gyerekekre és a szülőkre és nagyon csekély értékűt. Próbáljuk tartani azt az elméletet, hogy az együtt töltött idő, a beszélgetés sokkal többet jelent mint az ajándékhegyek tömkelege. Ezt kértük a nagyszülőktől is, hogy csak semmi elhalmozás! És nagyjából tartják is, nagyon rendesek :))

Igazából nálunk nincs konkrét karácsony, hiszen alig vagyunk itthon. Az egyik felében az én szüleimnél vagyunk, Magyarország másik végében, a másik felében itthon, a nagy Ő anyukájával. Így nálunk soha sincs ünnepi készülődés, főzés-sütés, díszítgetés stb. Amúgy sem bírom a nagy ünnepléseket, és a túlzásokat. Emlékszem, hogy gyermekkoromban az egyik rokonunknál mindig legalább 18 fajta étel volt, - minimum - és mindig rosszul lettünk az evések után.

Idén már megelőzlegeződött a karácsonyi hangulat. Tartunk a kis városunkban főzőkört, amit nagyon szeretünk és igen izgalmas feladat, hiszen az a cél, hogy az emberek megismerjék az egészséges életmód titkait, mit lehet mi helyett, mit lehet kiváltani mivel stb.
Az év utolsó főzőkörén ünnepi ételek voltak. És én nagyon szeretek sütni, így elvállaltam a süteményeket.
Valószínű, hogyha nálunk lenne az ünnep, semmi extrát nem készítenék, bár nagyon szeretek kísérletezni és nagyon szeretem kipróbálni az új dolgokat. De a családom tagjai a hagyományos ízeket szeretik. Úgy hogy valószínű hamis húsleves, krumplipüré és rántott karfiol vagy valami zöldség lenne sok salátával. Persze, lehet, hogy valami más, de ez az alapmenü nálunk, ami nagyon népszerű, és amit még az apukám is megenne, aki teljesen tiltakozik az egészséges konyha ellen. Nem igazán hajlandó egészségeset enni. Sajnos. :(

De a sütemények:

Zserbó, ahogy mi csináljuk

A veganoskaracsony.blogspot.com oldalon találtam rá erre a receptre. Alapvetően nem változtattam rajta. Sütöttem már sokszor zserbót, de még ennyire vegánt nem. Így gondoltam, kipróbálom. Sajnos nem túl olcsó, de nagyon finom lett.

Tészta: 40dkg teljes kiőrlésű tönkölyliszt, 20 dkg fehér liszt, (az eredeti recept csak tönkönylisztből készült, de mi jobban szeretjük, ha kicsit lágyabb a tészta és más íze is van egy kicsit így); 200 g bio növényi margarin (ez sajnos nagyon drága, de egyszer van karácsony, ilyenkor az ember megengedi magának, vagy nem?); 2 ek. nádcukor (nádcukrot sem használtam eddig, nekem az is túl drága, de mint mondottam, egyszer van karácsony...); 1 cs. sütőpor; kb. 150-180 ml víz, vagy növényi tej (én rizstejet használtam, az volt itthon)

Töltelék: 30dkg darált dió; 4-5 ek nádcukor (el is hagyható); 300 g baracklekvár (akár több is, mert a tészta eléggé magába szívta!); 1 tk. fahéj (én fahéjat nagyon keveset használok, mert nem túl egészséges, irritálja a gyomrot, de azért lehet kivételt tenni.)

Karobmáz: 15 dkg bio növényi margarin; 100 g nádcukor; 50 g karobpor/

Összekeverjük a tészta hozzávalóit, annyi vizet, vagy növényi tejet adva hozzá, hogy jól nyújtható tésztát kapjunk. Vegyük 3 részre, mindegyiket nyújtsuk ki kb. 2-3 mm vastagságúra, majd az elsőt tegyük a sütőpapírra. Kenjünk rá lekvárt, s szórjuk meg a cukorral elkevert dióval. Utána helyezzük rá a második lapot, azt is kenjük meg lekvárral, szórjuk meg dióval, végül a harmadik lapot is tegyük rá. 180 fokra előmelegített sütőben aranybarnára sütjük kb. 25-30 perc alatt.

A karobmázhoz kis lábasban felolvasztjuk a margarint, beletesszük a cukrot és a karobport, majd csomómentesre főzzük. A mázat a kihűlt tészta tetejére kenjük.

Nagyon finom lett, és még szerencse, hogy hagytam itthon néhány szeletet, mert a főzőkörön mind elfogyott

A szent életű ember meg a róka

Közeledik a karácsony, a SZERETET ÜNNEPE. Bárcsak az lenne! De bennem sokszor kérdések sokaságát veti fel. Nem Jézus születésével kapcsolatban, hiszen a Biblia nem írja, hogy Jézus karácsonykor született, hanem arról, hogy hogyan szeretjük egymást legalább ezalatt a 2,5 nap alatt. Hogyan? Figyelünk-e egymásra? Kifejezzük-e szeretetünket egymásnak? Házastársunk felé, gyermekeink felé, barátaink felé, azok felé, akiket kevésbé ismerünk, és azok felé, akiket egyáltalán nem? Van, akinek egy mosoly, egy mondat sokat jelent, hogy átvészelje ezt a számára szomorú ünnepet. Olyan jó lenne megtanulni szeretni! Nem felületes, hanem őszintén, ahogy Jézus szeretett és szeret minket!

Ez a történet, amit találtam, ez a mese számomra erről szól. Nem a szeretetről, hanem arról, ami vele jár, hogy mennyire figyelek a másikra, vagy mennyire vagyok önző. Mi éltet engem, mi az életcélom, mennyire fontosak mások vagy mennyire vagyok fontos önmagamnak. El akarom-e takarni mások elől a napot, és meg szeretném tartani magamnak, hogy engedem, hogy más is élvezze a napfény gyógyító hatását? Nagy kérdés ez! Gondolkodjunk ezen!

A SZENT ÉLETŰ EMBER ÉS A RÓKA

Egyszer egy szent életű ember haladt át egy köves sivatagon. Hirtelen észrevett valamit, amin meglepődött és el is szomorodott.

- Te jó ég! - kiáltott fel. - Szegény róka, ott fekszik magában. Nincsenek mancsai. Biztos csapdába esett! Remélem, az Úr megkönyörül rajta és hamarosan véget vet a szenvedéseinek, mert ilyen állapotban nem tud sokáig élni.

Mivel a szent életű ember nem tudott többet tenni a rókáért, folytatta útját szomorúan csóválva fejét. Egy hónap múlva ugyanazon az úton ment, látta, hogy a róka még mindig ugyanott fekszik.

- Szentséges Isten! Ez ugyanaz a róka! Vajon, hogy bírta ki ilyen sokáig? Olyan egészségesnek látszik és szemei is milyen fényesek. Majd továbbment, de a rókát nem tudta elfelejteni.

Azon az éjjelen ébren feküdt az ágyában, s azon törte a fejét, hogyan maradt életben a róka, ha nem tud mozogni. Elhatározta, hogy másnap visszamegy a sivatagba és kideríti a rejtélyt. Kora reggel már a köves úton volt nem messze a rókától. Már a közelébe ért, amikor hirtelen félelmetes árnyékot pillantott meg a kövek között.

- Uram, irgalmazz! - kiáltotta – ez egy oroszlán! Végem van, biztos meglátott. - A félelemtől reszketve szorosan behunyta a szemét és a végre várt. Semmi sem történt. Az idő múlt... még mindig semmi. Óvatosan kinyitotta a szemét, hogy lássa mi történt. Az oroszlán még mindig ott volt, de a róka mellett feküdt és azt a húst rágcsálta, amit magával hozott. A szent életű ember meglepetésére az utolsó falat húst a rókának hagyta, majd eltűnt a kövek között.

- Most már értem! Az oroszlán tartja el a rókát. Milyen csodálatos! Ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem. Nos, ebből az a tanulság, hogy mostantól olyan leszek, mint a róka, és abból élek, amit mások adnak nekem.

Gyorsan visszament a városba és kis motyójával leült a városkapuba.

- Mint a szegény róka – gondolta. - Itt fogok ülni és mások nagylelkűségére fogok várni.

Ott ült néhány napig, de mindenki csak elment mellette. Sem egy jó barát, sem idegenek nem álltak meg mellette, hogy adjanak neki valamit. Egyre soványabbá és gyengébbé vált. Érezte, hogy csontjai zörögnek, a gyomra pedig korog az éhségtől. De még mindig ott ült.

Néhány nap múlva már ahhoz is gyenge volt, hogy mozogjon, mikor megállt mellette valaki.

- Te vagy az? - hallotta az egyik barátját. - Mi a csudát csinálsz te itt?

A szent életű ember megpróbált beszélni, de csak suttogni tudott. Lassan elmesélt a róka és az oroszlán történetét.

- Biztos van tanulsága a történetnek – fejezte be.

- Természetesen van – mondta a barátja -, de hogy lehettél ennyire bolond? Nem jöttél rá, hogy nem úgy kellett volna viselkedned, mint a szerencsétlen rókának, hanem mint az oroszlánnak?

(Angolból fordította: Boda Zsuzsa)

Még mindig a házasságról

Azért még, mert egyrészt nagyon a szívem szerint való téma ez. Szerintem nagyon sokat kellene beszélnünk társadalmilag is ezekről a dolgokról. A szerelem és a házasság fogalma összetartozik. Elválaszthatatlan. Lehet, hogy sokan nem értenek velem egyet, de véleményem szerint részesei egymásnak, elválaszthatatlanok.

Mindig az jut az eszembe, hogy amikor szakmát tanulunk éveken keresztül ülünk egy iskolapadban és mindenfélét tanulunk. Sok jó dolgot, de nagyon sok feleslegeset is. Ezekből a dolgokból aztán vizsgázunk, jegyet szerzünk. Aztán évek végén kapunk róla egy papírt, amivel bizonyítjuk, hogy megtanultuk a szakmát. Akkor mi a helyzet a házassággal? Tényleg nem kell hozzá papír? Én, személy szerint nagyon nagy híve vagyok a házasság-iskolának. Olyan értelemben, hogy igenis fel kell készülni időben arra, hogy "Hát én immár kit válasszak?" és hogyan? Még most is meggyőződésem, hogy ezeket a dolgokat időben, tinédzser korban kell, sőt gyermekkorban kell elkezdeni. És nagyon fontos az, hogy mit látnak maguk előtt. Példa és példa!

Az ember legmélyebb és persze legalapvetőbb vágya, hogy legyen mellette valaki, akivel egészen egymásnak adhatják magukat. Minden tekintetben. Szeretnék majd ezekről később írni, mert fontosnak érzem, hogy ezeket kivesézzük. Nem azért, mert nagyon okos vagyok, hanem mert a körülöttem lévő emberek élete nem pozitív példa. A mi családunkban szinte mindenki elvált. A szüleink, a testvéreink, sok barátunk, ismerősünk kapcsolatában megromlott a viszony. Keresem és kutatom a MIÉRTEKET! És figyelek arra, nagyon figyelek arra, hogy a sajátomban ne jöjjenek elő a hibák. Persze, mások előjönnek, és minden házasság küzdelmet jelent, de nem kínlódó küzdelmet. Szerintem az a lényege, hogy a másik természete és jelleme által én is fejlődjek, beszélgessek róla, és "Ne menjen le a nap haraggal!"

Nézzétek meg. Ádám tökéletes kapcsolatban volt Istennel. Láthatta az Ő dicsőségét és hallhatta hangját. Beszélgetett vele nap mint nap. Ez egy csodálatos dolog ám! Mégis maga az Isten volt az, aki megállapította: "Nem jó az embernek egyedül lennie." (I. Móz. 2,18) Nem Ádám beszélt Istennek a magányosságáról, Isten nagyon jól látta ezt. Látja mindenkinél, aki magányos, aki egyedül van. Hogy miért van valaki egyedül, azt én nem tudom megmondani, lehetne erről is beszélgetni, eszmecserét folytatni... érdekes lenne.

Mindenki máshogy küzd a magányosság ellen. Ismerek olyan embert, aki nem szeretne semmilyen kapcsolatot létesíteni, ő jól elvan magával és magában. És őket is tiszteletben kell tartani.

Szóval azon gondolkodtam, hogy Isten biztosan megértette volna azt a mély érzést, ami Ádámban volt, ha beszélt volna neki róla, de nem tette, mert Isten már előre tudta, hogy Ádámnak társra van szüksége. Tudta, hogy vágyódik valaki után. Isten ezzel - számomra - azt hangsúlyozta ki, hogy az ember nem arra teremtetett, hogy egyedül maradjon. Éppen ezért Isten ezután azt is mondta: "szerzek neki segítő társat, hozzá illőt." (I.Móz. 2,18/b) Évát megteremthette volna Ádámmal együtt, de azt mutatta meg világosan, hogy ezzel az igényével is hozzá forduljon, bízzon benne, hogy ezt is meg tudja adni számára.Isten látta, ismerte Ádám problémáját, harcát, - ahogy ismeri a miénket is - és a segítségére sietett. Ádám kereste a magához illő társat, de nem találta meg a megfelelőt, ezért az Úristen álmot bocsátott az emberre, s a kivett oldalcsontból megalkotta Évát. Ádám rögtön felismerte azt a személyt, akit Isten adott neki társul. "Ez már csontomból való csont, és testemből való test." (I.Móz. 2,23) Nem véletlen, hogy Isten így cselekedett, hiszen az oldalborda van a legközelebb a szívhez, mely az értelemnek, az érzelemnek, az akaratnak a helye.

Isten gondolatvilágától nem idegen a szerelem, hiszen ő vezeti egymáshoz a férfit és a nőt, akiket egymásnak szánt, mint segítőtársakat. Isten ezzel azt erősítette meg Ádámban, hogy tudja, Ő teremtette az asszonyt számára. Igaz ugyan, hogy nem volt összehasonlítási alapja, de biztos volt abban, hogy a megfelelő társat kapja. Azért, mert Isten adta. Engedelmes volt neki, bízott az Úrban, ismerte Istent, és tudta, hogy minden, amit kap, a javára van. "Isten rendezte az első menyegzőt. A házasság intézménynek szerzője tehát nem más, mint a világegyetem Teremtője. Ez volt Isten egyik első ajándéka, melyben az embert részesítette." (E. G. White: Pátriárkák és Próféták - Bibliaiskolák Közössége - Bp. 25. p)

Az ősz

Szeretem az őszt. Még akkor is, ha elkezdődnek a hidegek, még akkor is, ha fűteni kell, ha több és vastagabb ruhákat kell magunkra vennünk. Hangulata van. Az ősz a kedvenc évszakom. A színei, az illata miatt. Igaz, sokat és sokszor esik az eső, mondjuk ez sem zavar, a köd már jobban, de valami édes illat lengi át ez az évszakot.

Ilyenkor az ember át kell, hogy értékelje a napjait, dolgait. A világos, sokáig jó idő volt napokból, hamar besötétedik idő lesz, amikor az ember nem tud semmit csinálni. Sem hasznosat, sem értékeset.

Mostanában ezen gondolkodtam és ezt a felfedezést tettem, talán ez másoknak már nem új, de nekem az, - hogy mennyire szükség van az ilyen hideg, sötét, s estéken arra, hogy egyre többet legyünk a családunkkal. Beszélgetésre, játékra, építőkockázásra, vonatozásra, társasozásra gondolok, ami erősíti a családi köteléket. Ne üljünk a tévé elé, hogy azzal töltsük el az időnket!

Azt a keveset, ha lehet töltsük a gyermekeinkkel, vagy ha még nincsenek gyermekeink, akkor a házastársunkkal, a szerelmünkkel, a családunkkal. Nagyon nagy szükség van arra, hogy fontos és értékes dolgokat tegyünk. Ezek olyan időszakok, amik nem jönnek vissza, és később sajnálni fogjuk őket.

Gondolkozzunk, találjunk ki sok-sok ötletet és alkossunk otthon a magunk és a gyermekeink örömére! Megéri!

Gyermekdalok és mondókák

Nagyon igényes vagyok a gyermekemet illetően. Azt, hogy mit nézzen és mit hallgasson meg. Ugyan még kicsi, de már most fontos, hogy mi kerül be a kis fejében.

Nem vagyok híve annak, hogy a gyerek egész nap a tévé előtt üljön és "zsibbassza" az agyát. Úgy egyen, azzal aludjon el - ez egy kényelmes szempont.

Ebből a megfontolásból nincs is tévénk. Vagyis tévénk van, de nincs benne tévéadás. Dvd nézésre alkalmas egyedül. Ráadásul a mai mesék sok kívánnivalót hagynak maguk után. Szívesebben veszem, ha Kockás fülű nyulat néz vagy Mazsolát, tudjátok, azokat a régi, klasszikus meséket, amin mi nőttünk fel. Semmi akció, semmi vér, semmi agresszió... Szeretetre nevelés, odafigyelés, tanúságok.

Nem olyan régen találtuk ezt a dvd-ét, ami mondhatom népszerű lett a családban. Mindenkinek. Olyan gyermekdalokat és mondókákat dolgoz fel, amit mindannyian jól ismerünk, nagyon jó az animáció is. Zsófi kifejezetten élvezi. Mindig mondja: "Dalok" És már sokat megtanult kívülről is.

Szóval, szeretettel ajánlom mindenkinek!

József Attila: Milyen jó lenne nem ütni vissza

Mikor nagyokat ütnek rajtunk,
Milyen jó lenne nem ütni vissza
Se kézzel, se szóval,
Világítani a napvilággal,
Elaltatni az éjszakával,
Szólni a gyávaság szavával,
De sose ütni vissza.

Lelkeimmel pörölnöm kéne
S élvén is vagyok most a béke.
Kristály patakvíz folydogál
Gyémántos medrű ereimben.
Szelíd fényesség az ingem
És béke, béke mindenütt,
Pedig csak én élek vele!...
Fölemelnek a napsugarak,
Isten megcsókolja minden arcom
És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem
A pusztaság fele.

Az anyák kötelessége a nevelés!

Nem olyan régen tudatosult bennem, hogy milyen nagy feladatom van. Mindig is vágytam gyermekre és Isten megadta. Jó is ez így. De amióta Zsófi folyamatosan beszél és kommunikál, látom, hogy milyen nagy szerepe van a nevelésnek. Mit mondok, hogy mondom, mit teszek, mit engedek meg neki stb. Isten nagyon jól látja ezeknek az édes, parányi emberkéknek a lehetőségeit. Látja, hogy a helyes tanítással a gyermek hatalom lesz a világban a jóra vagy hatalom a rosszra. Annyira függnek tőlünk, annyira ragaszkodnak hozzánk. Amikor Zsófit fegyelmezni kell, és szigorú vagyok hozzá, utána is mindig odabújik és oda vágyik. Nem engedhetjük meg, hogy bármi közénk álljon! Szeretnünk kell őket, és szeretettel szigorú lenni. Nem miattunk, miattuk!

Sokszor úgy érzem, hogy alkalmatlan vagyok, mert néha nem tudom mit tegyek. Nagyon utál aludni, és szenved attól a gondolattól, hogy aludni kell menni. És ez kemény csatákat jelent már most is. És meg tudom érteni, mert én sem szeretek aludni. Sajnálom az alvásra az időt, noha tudom, hogy szükség van rá. Szóval együtt tudok érezni vele, de hát muszáj aludni!

Ezért döntöttünk úgy, hogy már most engedjük segíteni dolgokban. Apróságokban. Meggyőződésem, hogy fontos már kisgyermekként megtanítani a munkára, a munka szeretetére. Mert Isten országa sem láblógatás. Azt gondolom, hogy mi anyák tudunk a gyermekeinknek segíteni abban, hogy olyan jellemet fejlesszenek ki, amelyben megtanulják megismerni a jót.

Szóval, ahogy mondtam, már gyermekkorban kell elkezdeni. Saját tapasztalatomból tudom, hogy milyen rossz az, amikor 20 felett kell megtanulni mindent, mert nem tanították meg otthon. Kíméletből, megóvásból... Ez nem jó. A gyerekeket hasznos életre kell nevelünk. Olyan dolgokra tanítani, aminek hasznát veszik az életben. Persze ez a mai világban elég nehéz, mert mást mond a világ és mást Isten igéje. Ezért vagyok/lennék az otthonoktatás híve.

Nem megy ez nekünk egyedül! Mármint a bölcsesség, a nevelés, a helyes útirány megtalálása. Mennyire szükségünk van Jézusra, igaz? Azt látom és tapasztalom, hogy minden apróságra szükségünk van a helyes útra. Minden alkalmat meg kell ragadnunk ahhoz, hogy jól alakítsuk és formáljuk a jellemüket és természetüket. Nem kis küzdelem. Zsófi még 22 hónapos, de már előjönnek belőle azok a titkos természetek, amikről érzem, hogy nem a javát szolgálja. Szeretem őt, és nagyon oda vagyok érte, de ezeket a jellemvonásokat nem engedhetem meg, hogy felnövekedjenek benne!

Ráadásul szívesen is segít, mindig mindenhol ott van, mindenben részt vesz, és minden érdekli.

Szüret - segítség apának

Ebédkészítés apának

A szeretet

A szeretet türelmes, s kedves.
Nem irigykedik. Az igaz szeretet vak.
A szeretet alázatos, nem ismeri a büszkeséget,
Nincs rejtett, önző indítéka.
A szeretet gyengéd, nem követelődző.
Minden nehézség ellenére az igaz szeretet mindig megáll.
a szeretet szent és tiszta,
örökké tartó és állhatatos.

A szeretet tudja, mikor kell engedni.
A szeretet felismeri, mikor kell nemet mondani.
A szeretetet a FIÚ fényében növekszik,
és megmutatja a világnak, hogy a SZERETET FIA eljött hozzánk.


A szeretet hűséges, hisz a jóban.
A szeretet ragaszkodik az igazsághoz, kiállja a próbát.
A szeretet Isten, aki elküldetett az Ő Fiában,
s megbocsátja mindazt, amit cselekedtünk.

Ebben a világban, amikor úgy tűnik, hogy a gyűlölet növekszik,
az igaz szeretet szemben áll az árral,
ez nehéz...

Ebben a világban, amikor annak nyomása egyre jobban ránk nehezedik,
van erőnk arra, hogy ezen felülemelkedjünk
az Ő szeretetében erejével.
Uram, szükséges, hogy megismerjük szereteted erejét!

(Petra Praise: Love)

Izrael házassága 1

Nagyon szeretem a történelmet. Mindig is szerettem. Néha sajnálom, hogy nem mélyültem bele jobban, de máshogy alakult az életem. Amikor Istennel kezdtem foglalkozni, és megértettem a történelmi jelentőségét is a Bibliának - mert az is fontos. Én sok mindent - a történelemből - a Bibliából értettem meg, vagy a történelmi tanulmányaimat láttam megerősödni.

Nem olyan régen újra elgondolkodtam Izrael helyzetén, életén, főleg Salamon királyt illetően. Egy rövid "szösszenetet" osztanék meg Veletek.

Amikor Isten kiválasztotta Izrael népét, az volt a vágya, azt szerette volna, ha életüket nem szennyezi be semmiféle erkölcstelen életmód. Ezért adott nekik törvényeket. Mert szerette őket, és meg akarta menteni mindenféle butaságtól, amiről jól tudta, hogy hajlamos az ember. De sohasem erőszakosan, sohasem ráerőltetve tette ezt. Ezt nagyon becsülöm Istenben - ezt is :), - hogy soha semmit nem erőszakol az emberre. Azt mondja: "Válassz!"

Izrael népe jól ismerte, jól tudta, hogy milyen a Közel-Kelet világában élő más nép. Éltek Egyiptomban, Kánaán földjén, látták, látniuk kellet, szembesülniük kellett a Baál-kultusszal, amely termékenységi kultuszként virágzott azon a környéken. Többnyire bika alakjában ábrázolták, és erejét zivatarban, villámokban vélték megnyilvánulni. Gyakran rendeztek számára kultikus ünnepeket, amelyek középpontjában a kicsapongás állt. Isten óvni akarta a népét, ezért beszélt nekik ezekről a dolgokról. Azt mondta: NE TEDD!

A Szentírás sokszor intette Izraelt az Istentől kapott vallásos élet megőrzésére, mert Isten nem tűrhette el, hogy a népe kalandos, könnyelmű életet éljen.

Izrael jól tudta, hogy ő az "ígéret" hordozója, és azt is jól tudta, hogy ezért a saját népéből kell házasodnia. Persze sajnos sok esetben az ellenkezőjére is volt példa. Salamon király is sok idegen nőt vett feleségül - néha politikai megfontolásból ugyan, ám ezek az asszonyok a szívét más istenekhez vezették. (I. Kir. 11,1-7)

Engedetlen lett Isten törvénye iránt, mert feleségeit olyan népek közül választotta, akikkel az Úr tiltotta a keveredést. (Tévedés ne essék! Nem az a baj, ha valaki más nemzetiségivel házasodik össze, Isten előtt nem számít sem a bőrszín, sem a hajszín, sem semmi olyasmi, ami nálunk sokszor igen. Isten csak és kizárólag arra neveli és tanítja az embert, hogy olyan emberrel ne házasodjon össze, aki máshogy gondolkodik, másban hisz és máshogy látja az élet dolgait!)

Salamon hibázott. Azok az asszonyok pogány isteneket imádtak, és azoknak a tiszteletére csábították őt magát is, aki sajnos engedett ennek, és megengedte a bálványimádást az országában. Abban az országban, ahol Isten úgy kezdte: "Ne csinálj magadnak faragott oszlopokat..." Amikor feleségül vette azokat a nőket, ez azt is jelentette, hogy biztosítani kellett számukra a szabad vallásgyakorlásukat, mert Isten maga is szabadságot adott nekünk is!

Salamon fontos isteni parancsot hágott át, amikor lebecsülte a tiltott házassággal járó veszélyeket. Salamon halála után az ország is kettészakadt, Izrael megsemmisült. Mert utódai és követői nem töltötték be a rendeltetésüket. És nemcsak abban volt feladatuk, hogy Istenről bizonyságot tegyenek, hanem arról is, hogy a törvényeket meg- és betartsák!!! Júdea csak akkor maradhatott volna fenn, ha ragaszkodik Istenhez, az ő törvényeihez, s ez alól a házasság kérdése sem lehet kivétel!

A gyermek, mint mennyei érték

Zsófi hatalmas kincs a családban. Nagyon vártuk. Nagy örömöt jelent nekünk. Minden tette, mozdulata külön élmény, és tényleg nagyon szeretjük. De hát mindenki így van a saját gyermekével, nem igaz?
Mindig is szerettem a gyerekeket, és azt gondoltam, - mert úgy alakult az életem, - hogy nekem soha nem lesz. Hittem abban, hogy Isten amit megígér az úgy van, de önmagamban kételkedtem. Hogy alkalmas vagyok-e feleségnek, anyának, de ez egy más dilemma...

Nem olyan régen értettem meg, amit persze eddig is jól tudtam, csak sokszor az ember nem fedezi fel annak szépségét és mélységét, hogy Jézus nagyra értékelte a gyermekeket. Hiszen értük is az életét adta. Sokszor, amikor evangelizálunk, akkor a felnőttekre gondolunk, hogy ők gyorsan térjenek meg és ismerjék meg Istent. A gyerekek pedig elmaradnak. Pedig Krisztus értük is az életét adta. Van egy mondat, ami nagyon tetszik: "ÚGY BÁNJATOK VELÜK, MINT VÉRÉN MEGVÁSÁROLT TULAJDONÁVAL!" Ez olyan szép mondat és olyan sok minden benne van!

Gyermeket nevelni nem magunknak kell! Neki, Istennek neveljük őt, őket. Szeretettel, türelemmel, fegyelemmel!
Este fürdés és apától való búcsúpuszi után, amikor lefekszünk, odafekszem mellé. Betakarózunk, megfogja a kezem, és azt mondja: "Jézusról". Kicsi még, 21 hónapos, nem mindent ért, nem érti a felét annak, amiről beszélek, de minden este el kell mondani egy történetet Jézusról. Így alszunk el.
Én azt gondolom, hogy bármilyen kicsi is legyen a gyermek, kell neki beszélni Jézusról. Zsófi nagyon szereti Jézust, pedig még nem igazán tudja ki ő. De már most arra tanítjuk, hogy szeresse őt, mert szeretni való. Nem gondolom, hogy egy ekkora kisgyermek nem olyan értékes számára, mint bármelyik felnőtt, aki okos, tanult, művelt. Ismerek olyan fiatalt, aki szívesen hallgatja a felnőttek beszélgetését, és szereti a jó Istent.

Jézus azt mondta, hogy "Ilyeneké a mennyeknek országa." A kisgyermek mindig is fontosak voltak Jézusnak és nekünk is fontosak kell, hogy legyenek. Tanítanunk kell őket engedelmességre, szeretetre, nyitottságra, barátságos lelkületre. Kicsiként.

Olyan jó nézni, hogy milyen közvetlen, hogy milyen nyitott mások felé. Nagy, tágra nyílt szemmel megy oda mindenkihez, és közli vele: "Szia." Milyen kár, hogy nem maradnak ilyenek. De miért nem? Mert mi magunk sem vagyunk ilyenek - talán azért.

Bárcsak megtanulnánk azokat a csodálatos leckéket, amelyekre Jézus igyekezett tanítani a tanítványait a kisgyermekekről: "Vajon ki nagyobb a mennyeknek országában? És előhíván Jézus egy kisgyermeket, közéjük állítja azt, és mondta: Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyek országába. Aki azért megalázza magát, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyek országában." (Máté 18,1-4)


Ugyan mi vagyunk azok, akiktől a gyermekek élete származik, de mégis azért vannak Ők, mert Isten teremtő ereje megengedte ezt. Életet adott nekünk, hogy neki adhassunk. A gyermek az Úrnak öröksége, és ők ugyanúgy megváltottak, mint én, vagy te. Ránk lettek bízva, hogy neveljük helyesen, Isten ismeretre, Istenfélelemre (a szó nemes értelmében), és szeressék az Urat. Én hiszem, hogy a mi gyermekeink evangéliumot fognak hirdetni a világban!

Néha elfigyelem Zsófit, hogy milyen jól eljátszik, elpakol, fontos feladatokat végez. És teljes beleéléssel és átéléssel. És eszembe jutott, hogy Jézus is ezt tehette és így. Jézus is gyermek volt egykor. Ezért kell rájuk nézni úgy, mint megváltottakra, mert elindulnak valahonnan. A gyermeki tisztaságból. Mindig is nagy feladatnak éreztem a gyermeknevelést. Mindig szerettem volna jól csinálni. Ugyan, ki nem? De nem szerettem volna soha és ma sem szeretném, ha elkényeztetett, bálványozott, körülugrált személy lenne. Küzdünk is ellene. Fontosabb értékekre szeretnénk megtanítani őt. Hogy Ő is Jézusé.
Éppen ezért hatalmas megbízatás ez, de nagyon jó, hogy így van. 
Jézus jól ismeri a mi gyengeségeinket, erőtelenségeinket, mert ő is látott sok mindent, tapasztalata a sok küzdelmet. De készített nekünk egy olyan utat, amely megfelel a mi erőnknek és a képességünknek. Előttünk megy, bátorít minket, mutatja az utat nekünk. Nem parancsolgat, nem irányítgat, csak szelíden és csendesen halad előttünk. Nem megy gyorsan, hogy tudjuk őt követni és a gyermekeink is tudják. Tudnak a lábnyomában lépni. Ettől csodálatos Jézus.

A beszédről újra

Zsófi most van az utánzós időszakában. Mindent utánunk csinál és mond, és ebből néha nagyon vicces helyzetek kerekednek ki. Egyszer az egyik macskánk bejött a konyhába, amiről jól tudja, hogy tiltott terület számára. Közöltem a macskával, hogy "Sicc!" - mint ahogy azt macskanyelven tudatni kell a hívatlan és illetéktelen behatolóval. Ez a gyermekemnek annyira tetszett, hogy azóta is járkál a macskáink után és közli velük "ICC". Ez nagyon kedves és aranyos helyzet, de minden másban is követi a példánkat. Ezért fontos az, hogy hogyan beszélek és mit mondok. Az van a Szentírásban, hogy "A ti beszédetek mindenkor kellemetes legyen" ( Kol 4:6).

A beszédkészséget, a képességet otthon kell kialakítani. Zsófi nagyon sokat beszél. Én is. Néha vigyáznom is kell, hogy nehogy "szómenésem" legyen, mert a sok beszédben elkerülhetetlen a vétek, mint tudjuk. De ettől függetlenül most olyan időszakban vagyunk, amikor sokat beszélünk hozzá, és ő mindent utánunk mond. Ezért meggyőződésem, ezért képviselem, vallom, hogy a tiszta és szép beszéd nagyon fontos a gyermeknevelésben!!! Sosem szerettem, amikor sejpítve, gügyögve, artikulált hangokon beszélnek a felnőttek a gyerekekkel. Fontos, hogy megértsék a gyerekek a tiszta, szép magyar beszédet! És amikor majd olvasni tanulnak a gyerekek, akkor is figyeljünk oda arra, hogy szépen, tisztán és érthető szavakkal olvassanak. Sajnos kevés szülő olvas a gyerekével és gyerekének. (Nem is szeretnek olvasni a mai gyerekek. Sem hangsúlyozni nem tudnak, sem az értő olvasásuk nem jó, de ez egy más téma.) És azt is megértettem, hogy amikor imádkozunk, amikor együtt, a család keresi a jó Istent, akkor sem kell eldugni az arcunkat, a szánkat, hogy ne hallják a gyerekek, hogy mit imádkozunk. Igenis emeljük fel a tekintetünket Istenhez, és hangosan adjunk hálát vagy köszönjük meg az áldásokat! Hogy a gyerekek sem azt érezzék, hogy ez valami "titkos" művelet.

Nagyon szeretem az irodalmat és sokat olvastam mindig is. Volt olyan, hogy hangosan magamnak. Hogy tanuljak beszélni, hogy megtanuljam kifejezni magam. Mert ha az ember olvas, akkor bővül a szókincse, gyarapszik az ismerete és kevesebb az esélye annak, hogy beszédhibás legyen a gyermek! Ez nagyon fontos!

Azt is nagyon fontosnak érzem, hogy szépen, kedvesen, lágyan beszéljünk a gyermekeinkkel, ne éles, parancsoló hangon. Bár tudom, hogy néha kijön az emberből, aztán elszégyelli magát. Azt is tudom, hogy van, amikor határozottabban kell rászólni a gyerkőcre, aki éppen valami izgalmasban mesterkedik :))

Hiszek a szavak erejében! Sok éven át dolgoztam gyerekek között, és láttam, hogy azokban a családokban, ahol bántó, korholó, indulatos szavak hangzottak el, ahol szó szerint ordítottak a gyerekekkel, azok a gyerekek nagyon boldogtalanok voltak. Féltek, összerezzentek, de volt olyan is, aki teljesen immunissá vált mindenféle nevelő, bátorító mondattól. Sose értettem a kisbabáikkal ordító szülőket.

Én amikor fegyelmezek, akkor sem emelem fel a hangom. Vagyis próbálom, hogy így legyen. Nem mindig érti meg, hogy az rossz, amit tett, de mindig el szoktam mondani neki, hogy ez helytelen volt. Ettől még nem kell ordítani vele, a gyermek okos és megérti a szülő érzelmeit és kifejezéseit! Ez látom Zsófinál!

Éppen ezért nagyon fontos, hogy ne veszekedjünk! Otthon se! A férjünkkel sem! Nagyon meghatározó, hogy hogyan viselkedünk egymással, hogyan szólunk egymáshoz, milyen hangszínt használunk. A gyermekeink figyelnek! Tudom, hogy néha nagy türelem kell - főleg, amikor az ember fáradt, beteg vagy túlhajszolt, de higgyétek el, megéri! Hiszen a mennyre készítjük fel a gyermekeinket, az Istennel lakozás "élményére"!

A sokadig felismerésem pedig az, hogy meg kell zaboláznunk a temperamentumunkat is. Nagyon csúnyán tudunk szólni, lereagálni dolgokat, megbántani másokat, és ez sok-sok fájdalommal jár. Tanulnunk kell. Nem lehetséges az, hogy mi indulatosak vagyunk, a gyermekünket pedig megbüntetjük érte! Nem lehetséges az, hogy magunknak megengedünk dolgokat, a gyerekektől pedig számon kérjük! Magunkon kezdjük!!!!