Nem túl pozitív gondolataim

Nem vagyok jó passzban.
Az utóbbi időben elég sokat vagyok fáradt, vagyis küzdök azzal, hogy utolérjem magam. Sok a feladat, sok mindent kell elvégezni, megcsinálni... De persze tudom, nektek is, hiszen ti is anyukák vagytok, meg feleségek, dolgoztok és ezer más feladat is van. Én nagyon szeretek feleség, anyuka lenni, és szervezni mindenféle dolgot.

Nagyon élvezem, hogy taníthatok, bár az utóbbi időben azt látom, hogy nem mindig van értelme ennek a hittanoktatásnak. Van egy család, ahol nagy harcot és küzdelmet vívok, ami eléggé megviseli a lelkemet. Elfáradtam és belefáradtam abba, hogy úgy gondolkodnak, ahogy. A szülők. És persze a gyerekek is.
Az a baj, hogy ez a család kérte legelőször az adventista hitoktatást, és bár én nem akartam elvállalni tavaly, mert Kata még kicsi volt, de megtettem, mert alapvetően nehezen tudok nemet mondani ilyen felkérésre. A tavalyi év is elég kemény volt, de az idei katasztrófa.
Persze alapvetően jó tapasztalataim és élményeim vannak, de a szerdai napok kiveszik az energiámat, és nem értem, hogy miért csinálom ezt. Hogy lehet az, hogy emberek nem veszik komolyan azt, amit mondanak, megígérnek, kérnek. És talán keserűnek hangzik, de oda jutottam, hogy leadom ezt a családot és ezt az iskolát. A gyerekek alig járnak iskolába, rengeteg igazolatlan órájuk van, agresszívak, verekedősek, szemtelenek, tudom, hogy isznak és talán drogozik is egyikőjük, és még szeptember óta nem igazán találkoztam velük.
Mondjuk az a tény, hogy 8. órára tették a hittan órát, már magában árulkodó. Azt, aki kitalálta, hogy 1) legyen iskolai hitoktatás, azt ültetném be 8 órára az iskola padba, de úgy,  ahogy a gyerekek élik meg ezt az egészet. 2) Miért jó az, ha a bejáró gyereknek 3-kor megy egy buszuk, de nem tudnak hazamenni, mert 3-kor még órájuk van, és csak negyed 6-kor tudnak hazamenni, de 1,5 órát biztosan csatangolnak a városban és ki tudja milyen hülyeségbe keverednek bele.
Elsősorban a szülők a hibásak az én véleményem szerint. Volt olyan, hogy nem jöttek órára, mert nekik arra volt kedvük, hogy hazamenjenek. Én, aki soha nem adtam még igazolatlan órát, kénytelen voltam. Írtam a szülőnek, hogy ezt azért nem kellene a lányoknak csinálniuk, és persze ő volt felháborodva. És ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy lesz következménye, igazolta a gyerekeinek ezt az órát.
Értitek már miért vagyok kiakadva?
A hittan csak egy töltelék óra, meggyőződésem, hogy nincs rá szükség az iskolai oktatásban. Mert ha valakinek fontos, akkor úgyis elmegy templomba, gyülekezetbe, imaházba. Ezt nem lehet ilyen szinten kötelezővé tenni, szerintem. Ráadásul az erkölcstan könyvek is tele vannak bibliai hivatkozással, ami megint felvet egy-két kérdést, ti. hogy hol van a választási lehetősége pl. egy ateista szülőnek, ha ő nem szeretné...

Az a baj, tudjátok, hogy én maximalista vagyok a munkámban. Nagyon szeretem ezt csinálni, és mindent igyekszem megtenni azért, hogy a gyerekek megszeressék Jézust, és megértsék, hogy milyen csodálatos a mi Istenünk. De egy-egy ilyen alkalom szembesít azzal, hogy mit élhet át Isten. Mit érezhet velünk, amikor szembefordulunk vele, amikor ellene megyünk, amikor a saját fejünk után akarunk menni, mert nem értjük meg, hogy Ő jót akar, de mi persze jobban tudjuk...

Őszinte leszek. Nem tagadom, nagyon várom, hogy ennek az évnek vége legyen. Nem a többi gyerek miatt, hanem a 3 lány miatt. Igen, így élem meg.
Ilyenkor mindig "irigylem" azokat a hitoktató testvéreket, akiknek egy nagyobb adag gyereke van, mert jobban lehet sikerélményük, mert ha nem is veszi komolyan ott sem minden szülő, de 5-6, 10 gyerekkel már nagy élmény a tanítás. Én pedig néha úgy érzem, hogy csak küzdök semmiért.
Persze, hiszem és remélem, hogy az Úr elvet valamilyen apró magocskát a szívükben, és talán egyszer kinő, kicsírázik, kihajt és még aratni is lehet róla. De most számomra úgy telik el minden hét, hogy azt várom, hogy túl legyek a szerdákon.
Megbotránkoztató? Nem keresztényi? Vállalom.
De jelen pillanatban ezt így gondolom, és ilyen gondolatok vannak a fejemben, és annyira késztetést éreztem arra, hogy ezt leírjam.
Tudom, hogy ez magánügy, meg az én dolgom, de ki akartam adni magamból.
És ez most jól esett!