Minden nap korán reggel, amikor felkelek, kb. ugyanígy nézek ki az ablakon, abban reménykedve, hogy hátha nem esik... De nagyon kevésszer adatott meg ez.
Szeretek korán kelni, és szeretek korán kint sétálni, mászkálni kicsit. Felmenni a kertbe, vagy kiülni a padra, hallgatni a madarak csicsergését, a csendet, amit a természet ad. Kivéve a karosszériás szomszédomat, aki hajnal 6-tól nyomja. Engem mondjuk nem zavar, jóban is vagyunk, de olyan vicces, hogy a csend hangjai leginkább a kalapálás és a flexelés.
A gyerekeim jó alvók, nem ébreszti fel őket a zaj.
Engem annál inkább. De sohasem a szomszéd zajaira érek, inkább már olyan Pavlovi-reflex lett ez nekem.
Fél 6 ébredés.
Ám mostanában nem sikerült. Az időjárás elvette a kedvemet. Hetek óta esik, és már nagyon unom. Néhány hétvégét és pár napot leszámítva csak vízzel volt dolgunk. Amit már nagyon unok. De szerintem ezzel nem csak én vagyok így.
Éppen ezért mindig kíváncsian várom, hogy milyen idő lesz reggel.
A képen nem az én macskám van, de lehetne. Őt sem zavarja az eső, amint nyílik az ajtó, már be is surran, és keres magának valami kellemes, meleg vackot.
Na, néha irigylem a macskákat. A nyugalmukért.
Most abban reménykedem, hogy kevesebb lesz az eső, bár még mindig nem ez várható...
S bár én nem vagyok depresszióra hajlamos, mostanában éreztem magamon, hogy már nem sok kedvem van dolgokhoz. Nehezebben is indultam be, keltem fel, kedvem sem sok volt dolgokhoz... De küzdeni kell, még ha nincs is hozzá kedvünk.
Hát nem irigylésre méltóak a macskák?
Pedig de!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése