Anyaszerep, vagy mi van?

A lakberendezés sokkal több, mint a takarítás egy házban, ételt főzni, ügyelni arra, hogy ki mit vesz fel, hogy ki van-e vasalva. Több attól, hogy össze vannak-e hajtogatva, meg van-e ágyazva. A lakberendezés az egyfajta melegség, kényelem és szeretet az otthonban. 

Ezért szeretem nagyon nézegetni az ilyen típusú és jellegű újságokat, blogokat, mert elvisznek olyan helyekre, ahol soha nem járhatnék, távoli helyekre, ismeretlen világokba, már a szó tágabb értemében persze. 
Mi nők erre vagyunk hivatottak, az otthonteremtésre. 
De tudjátok,azon gondolkoztam el, hogy van-e határa ennek.
Pár napja összefutottam egy régi, mondhatni barátnőmmel, akivel még egykoron együtt utaztunk Székesfehérvárra busszal. Dolgozni jártunk. Sokat beszélgettünk, és kiderült, hogy sok a közös bennünk, az érdeklődési körünk, hasonlóan látunk dolgokat. Aztán persze jöttek a gyerekek nekem, aztán neki... de tartottuk a kapcsolatot... mire jó a Facebook... ugye?
Amikor összefutottunk, arról beszélt, hogy újra dolgozik, csak most Tatabányán (ugyanakkor a távolság, mint Fehérvár és Mór között, csak a másik irányba), és reggel 7-kor megy el otthonról és este fél 6-kor ér haza.
Na, én ezen úgy kiakadtam!
Tudom, hogy a legtöbben azt mondják, "örüljön, hogy van munkája", meg ilyesmi... és örül is neki, meg szereti is, amit csinál. De ne már!
Milyen társadalom az, ahol ennyire semmibe nézik az anyákat? Ahol nem meri megmondani, hogy van két kis gyermeke, és ha lehetne inkább 6 órában dolgozna? Ahol senki nem tolerálja azt, hogy valakinek gyereke van, és még 8 órát dolgozzon mellette? 

Ez tényleg normális?
Ó, de sokszor hallom ezt: "Neked könnyű, te otthon vagy!" ... a kedvencem: "és nem unatkozol?" 
Jelentem: NEM KÖNNYŰ, ÉS NEM, NEM UNATKOZOM!
Miért ez a normális? 
Én tudatosan élek így. Így beszéltük meg Férjjel. És nem könnyű, mert 1 fizetésből élünk, kölcsönünk van, de vállaltunk 3 gyereket! Soha nem jutna az eszembe ezért panaszkodni! Sőt, boldog vagyok, hogy velük lehetek. És minden lehetőséget és percet ki is használok arra, hogy együtt legyünk. Mert ez  normális, nemcsak lefektetésre. 
Amikor Férj délutános, és a gyerekeim csak reggel látják őt 1 órát, az a hét katasztrófa. Nem lehet velük bírni, mert egy csomó mindent meg szeretnének osztani az apukájukkal, ami normális. De normális-e egyáltalán az is, hogy 3 szakba kell járnia az embernek? Ez ugye egy más kérdés...
Tudom, hogy ez kényes kérdés, és nehéz is, mert nem mindenki kap a településén megfelelő munkát. Tudom, hogy nehéz elhelyezkedni... De tudjátok, én sokat gondolkoztam ezen.
Ugyan hivatásos anyaként vagyok itthon, mégis megtalált az a munka, amit szeretek. Hittant tanítok. Szeretem csinálni, de valószínűleg, hogy hamarosan kell keresnem valamilyen állást. De azt tudom, hogy semmiképpen sem 8 órában szeretnék dolgozni, max. 4. Ha itt, helyben lenne Móron, akkor 6. 
Amíg a gyerekeim iskolában vannak, addig oké, de utána minden perc az övéké kell, hogy legyen! 
Pedig ez van a köztudatban, nem?

Na, szóval számomra ez az igazi lakberendezés. Nem elsősorban az, hogy hogy állnak a tányérok és a poharak, nem az, hogy mindig felporszívózott az ember... hanem hogy kint legyek a gyerekeimmel a kertben, vagy elmenjek velük úszni, és nézzem, ahogy egyre ügyesedik, vagy kimenni velük a parkba... nekem ezek sokkal fontosabbak. Ha este 6-kor érnék haza, ezt nem tudnám megcsinálni. 
Tudjátok, én ebben is Isten hatalmas kegyelmét tapasztalom. Amióta ezt Férjjel eldöntöttük, hogy ez fontos nekünk, azóta tapasztaljuk az Úr áldását az életünkben. És ebben is!