Küldetésben vagyok. Immáron 2-3 hete.
Ugyanis arra a szent elhatározásra jutottam, hogy ez így nem mehet tovább! Mármint az, hogy még mindig kevés a hely, és még mindig nincs mit hova tenni. A múlt hétvégén volt a nagy döntés, amikor is Férjjel kipakoltuk a spájzt. Nálunk az az a hely, ahol mindig minden összegyűlik, ahová csak úgy "bedobjuk" a dolgokat, hogy majd a helyére kerül. De nem!
Úgyhogy a gyerekek segítségével kipakoltuk a spájzt, amit ők nagyon élveztek. Befőtteket, cipőket, tésztákat, amiket ott tároltunk, mert sajnos nekünk nincs más helyünk.
Itt még nagyon lelkes volt a csapat...A kipakolás még hagyján, de a vissza....
Nos, ez azóta sem fejeződött be, de előbb-utóbb... Mármint persze a spájz kész van, lett is sok hely :), de most jön csak a java.
MÁR nem vagyok gyűjtögető. Sokáig az voltam, de aztán a gyerekek megtanítottak arra, hogy nincs rá lehetőség. Annyi rajzot és mütyűrt, amit az évek alatt készítettek és rajzoltak, hoztak és szereztek, lehetetlen tárolni, tartogatni. Mivel én egy ragaszkodós ember vagyok, nehezen válok meg a régi emlékeimtől. De aztán rájöttem, főleg, mert az ige is azt írja:
"De egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam mögött vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára." (Filippi 3,14)
Így oda jutottam, hogy muszáj döntenem. El kellett gondolkodnom azon, hogy a dolgok, amelyek az életemben vannak, azok fizikailag jelentenek nekem sokat, vagy eszmei formájukban. Élményekben, érzésekben, vagy kötődöm is a dolgaimhoz, tárgyaimhoz.
Egyik barátnőm mondta nekem, hogy a költözés sokat segített nekik, de mivel mi nem költözünk, sok mindent máshogy kell megoldani.
Szóval most nekiálltam és minden egyes papírfecnit, ruhát, zoknit, bugyit, kabátot, dobozt... át kell nézni. Lomtalanítok, azaz:
És ezt most nagyon élvezem!
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése