Kalandra fel! # 4.

2008. január 21.
A házat, amikor megvettük, átalakítottuk kicsit. Két szobát kettévettünk, és csináltunk egy gyerekszobát és egy hálót nekünk. Már minden kész volt a babánk fogadására, de ágyunk még nem volt. Előtte való nap néztünk meg Férjjel egyet, de mivel még volt időnk a szülésig, gondoltuk, majd a héten visszamegyünk, és megvesszük.

2008. január 22.hajnal fél 2
Nehezen aludtam, forgolódtam, és arra ébredtem, hogy nagyon ki kell mennem a fürdőbe. Ahogy kiértem, abban a pillanatban el is ment a magzatvizem, és beindultak a fájások. Tudtuk, hogy menni kell. Férj nagyon kómás volt, nem is értette teljesen, hogy mi történik. Nagyon rövid idő alatt pakoltunk össze mindent, és indultunk el a 30 km-re lévő kórházba. Köd volt, hideg volt, ráadásul a 81-es út nem éppen a biztonságáról híres. Szegény, sietett, ahogy tudott, én meg mondtam neki, hogy "Nyomjad a gázt!"
Beértünk a kórházba, kb. fél óra az út. Valahogy bevonszoltam magam a liftbe, mert bár utálok liftezni, amikor csak lehet lépcsőzöm, de akkor úgy éreztem, hogy nem tudok egy lépést sem haladni. Férj hősiesen támogatott.

A szülészeten aztán becsengettünk, egy kedves nővér mondta, hogy menjek be, jön mindjárt valaki, és megvizsgál. Én mondtam, hogy ez már nagyon fáj, és valami jön, de mondták nekem, hogy ne aggódjak, előbb úgy is meg kell vizsgálni. Apuka pedig maradjon kint.
Ott álltam egy szál akármiben, és nagyon éreztem, hogy ez így nem jó. Mondogattam is, de csak azt mondták, hogy meg kell vizsgáljanak. Aztán az egyik nővérke mondta, hogy jó, akkor nézzük meg. A következő mondata az volt: Azonnal hívjatok egy orvost!
Majd kiment Férjhez és mondta: Apuka, 1 perce van, hogy átöltözzön!

És hajnal fél 3-kor már egy hatalmas csoda részese lettem:

Emlékszem, amikor a fekszem az ágyon, (gyorsan kijött, azóta is így éli az életét), és a kezemben tartom az elsőszülöttemet. Ott volt mellettem egy átlátszó kis gyerekágy, hogy majd abba kell betenni a babát, de én nem akartam elengedni, mert nagyon édes volt. Hihetetlen volt az a néhány nap, amit vele megéltem. Akkor éppen lezárták a kórházat, mert influenzajárvány volt, és nem jöhetett be senki. Én pedig csak néztem őt, és nagyon örültem neki.
Nagyon hálás voltam Istennek, hogy ilyen simán ment a szülés, mert ezt kevesen mondhatják el, hogy kb. 20 perc alatt kipottyantanak egy gyerekeket.
Elrendezgettem a kis dolgaimat, elég hamar mászkáltam már, még példálóztak is velem a nővérkék, de volt a szobában olyan, akinek nagy fájdalmai voltak. (Egy császár után tudom, hogy létezik ilyen.) Néztem, és nagyon boldog voltam, hogy részese lehetek az anyaságnak.

Azóta eltelt 10 év. Sok minden változott, de az, hogy nagyon szeretem őt, az nem. Még akkor sem, ha hatalmas csatáin vannak, vívjuk a mindennapi kemény harcainkat, mert most nagyon nehéz vele. Egyszerűen most úgy érzem, hogy nehéz anyának lenni. Hogy olyan csatákat vívok, aminek nincs értelme, és látszata, és egyébként is. Mégis szeretem. Úgy ahogy van.

10 évvel ezelőtt nem, de most, amikor írom ezeket a sorokat eszembe jutott egy másik születés.
Kb. 2000 évvel ezelőtt történt egy istállóban. Meg az asszony, akinek nem voltak olyan körülményei, mint nekünk, a biztos, tiszta szoba, ágy, kórház, hanem csak ami jutott. Állatok között, nehézségekben. Nem volt neki popsitörlője, eldobható pelenkája, nem volt neki popsikenőcse, 10 body, amiből feliratot választhat. Volt neki egy szénával teli jászol, néhány ruhadarab, amibe bepólyálta a babáját.

Elég nehezen viselem a rossz körülményeket, sajnos eléggé elkapattak engem a szüleim. Nem szoktam meg a nehézségeket, és most is nehezen viselem őket. De át tudom érezni, ha valakinek nehéz helyzete van, küzdelmei.
De azon gondolkoztam, hogy nem volt, nem lett volna más, alternatív megoldás?
Persze, tudom, hogy a próféciáknak be kellett teljesülnie, de mégis, miért nem engedett be valaki egy szülő nőt a szobájába, miért nem engedtek át neki egy ágyat?
Miért mondjuk, hogy ma nem empatikusak az emberek? Régen sem voltak azok. Mindenki a saját dolgával törődik és törődött. Nem figyelünk a másikra. Semmilyen tekintetben.

Gondolkoztam a szülésemen, hogy mennyire hálás vagyok, hogy gyors volt, de mennyire rossz volt, hogy ott feküdtem kiterítve és mivel nem volt fogadott orvosom, nem néztek rám. Itt persze felvetődik számomra a kérdés Geréb Ágnessel kapcsolatban, hogy az mennyivel emberségesebb.
Mennyire szeret az ember csendes, magányában megküzdeni a fájdalmaival, ahol kettesben lehet a férjével, ahol nem bámulja egy csomó orvos, nővér, ápoló, orvostanhallgató...

Igen, egy istálló ember tökéletes hely. Védett, rejtett, békés. Csend van.
Ha valaki odaadja a szobáját, akkor valószínűleg tömeg lökdösi Józsefet, és mindenki elmondta volna, hogy szerinte mit kellene csinálnia. Amikor Jézus felsírt, nem zavart senkit, amikor éhes volt, enni adtak nekik. A maguk csendességében és szeretetük között.

Isten tudta, hogy mi lesz jó Máriának és Jézusnak. Tudta, hogy ez mégis kényelmes neki. Tudta, hogy békés lesz a szülés és az együttlét. Tényleg jó hely volt Betlehem.

Mária, József, Jézus és a csend. - Én rajzoltam. :)