Korcsolya és 1 nap kórház összefüggése

Iskolai testnevelés órai keretek között megy a korcsolyázás. Pénteken elmentünk megnézni a gyerekeket. Kisfiam ennek nagyon örült, és kicsit bátrabban vágott neki a jégnek. Ő egyébként nem vagánykodik, megfontolt és tudja, ismeri a határait.
De valamilyen oknál fogva egyik kanyart rosszul vette, és szegény úgy esett, hogy megütötte a fejét. Pont azon a helyen, ahol nem érte a fejvédő.

Pár órával később hívtak az iskolából, hogy Nimródkám rosszul van, hányt. Elrohantunk érte és aztán vele az orvoshoz, de péntek volt, és ilyenkor Móron már semmi sincs, így Fehérvárra mentünk a Traumatológiára. Nem vártunk sokat, elég hamar bejutottunk. Drága kisfiam elég rosszul viselte a megpróbáltatásokat. Aluszékony volt, fehér és persze a kórház előtt is hányt egyet.
Elküldték röntgenre, ahol nem találtam semmi  problémát, ám átküldtek minket a gyerekosztályra, ahol ott is fogtak.

Szegény Férj ezért még egyszer meg kellett, hogy járja a Fehérvár-Mór távolságot, hozott enni, pizsamát és mindenféle túlélési dolgot.
1 nap távlatából is úgy látom, hogy az egészségügy helyzetén kellene változtatni.
Nincs okom a panaszra, a nővérkék nagyon aranyosak, kedvesek és segítőkészek voltak. Ugyan továbbra sem tudtak a vegaságunkkal mit kezdeni, de a mellettünk levő ágyon meg egy gluténérzékeny kislány feküdt, nos ... azzal sem. Pedig erre elvileg felkészültnek kellene lennie egy kórházi konyhának.

Igazából nem volt rossz, csak unalmas. És én nem igazán szeretek unatkozni. De Nimródnak nagyon fontos volt, hogy ott legyek vele. Persze nekem is.
Eredetileg úgy volt, hogy kapok egy széket, kaptam is, de kemény volt és műanyag és nagyon kényelmetlen, és pár óra ülés után úgy fájt a fenekem, hogy csak na!
Így este, alvás körül, ami nehezen ment, mert bár sok volt a gyerek és sírtak, mégsem ők voltak a problémásak, hanem  a felnőttek. Olyan hangosan beszélgettek, kiabáltak, emelt hangon az ajtók előtt... de aztán 10-re elcsendesedett minden. Kisfiam is elaludt.
Én pedig úgy döntöttem, hogy nem várom meg, amíg az egész lábam és hátsóm sajogni kezd, felkucorodtam mellé, és ott aludtam.
Persze a nővérkék nem szóltak, aranyosak voltak.
2-3 órát tudtam aludni egyhuzamban, úgyhogy nem mondom, hogy nagy alvás volt, de ahhoz képest, amire számítottam, elég jól voltam.
Ma reggel aztán jött a vizit, és mondták, hogy hazamehetünk. Kb. 4 órát vártunk, mire ténylegesen elengedtek minket, de ez volt az egyik leghosszabb 4 óra. Nagyon unalmas volt.
De most már végre hazaértünk, itthon vagyunk. És bár sok elmaradás van, vasalnivaló, főzés félig kész, azért az én drága Férjem sok mindent megcsinált. Kiteregetett, rendet pakolt a konyhában, és elintézte a gyerekeket. Mondjuk nagyon jó volt, hogy a mamát és a sógoromat is be tudtuk vetni, mert Zsófinak sakkversenye volt, Kata meg mamával haza.
Sokat jelent, ha van segítség.

Ami viszont eszembe jutott,  míg bent voltam, az az, hogy NAGYON HÁLÁS VAGYOK A JÓ ISTENNEK azért, hogy "csak" ennyi probléma volt.