Ne engedd, hogy lehúzzanak!

Általában véve nem vagyok egy depresszív ember. Inkább azt mondanám magamról, hogy túlérzékeny, és ebből kifolyólag nagyon elszomorítanak bizonyos helyzetek és tettek. Nagyon nehezen viselem a lehúzást.

Én szeretem látni a jót a dolgokban, az emberekben, még mindig bízom és hiszek abban, hogy a rossz jóval legyőzhető. Tudom azt is, hogy rossz a világ és mindig ott van egy örökös harc a jó a rossz, Isten és Sátán között. Tudom, hogy az a célja, hogy elpusztítsa ezt a világot, és hogy minél több embernek ártson. Tudom én ezt.
Azt is tudom, hogy ott van az igében, hogy a gonoszt jóval győzd meg!

Az utóbbi időben úgy érzem, ezzel harcolok. Nagyon rossz érzés. Amikor Te lelkesen és örömmel készülsz valamire, amit szeretsz, és több hónapot szánsz rá, hogy elkészülj vele. Egyedül csinálod, mert ez a te feladatod, (én bevállaltam, mert szeretem) és közben a visszajelzések nem túl bátorítóak, sőt egyenesen fárasztóan szőrszálhasogatóak.
Nagyon erősen kontrollos típus vagyok. Ez tény. Szeretem, ha valami úgy van, ahogy kitalálom (pl. egy gyerekanyagnál, egy tábornál, egy szervezési feladatnál), mert ezekhez - úgy érzem - olyan ajándékot kaptam Istentől, amivel képes vagyok JÓL megcsinálni ezeket a feladatokat. Bár én sohasem tekintem annak.

De nagyon rossz érzés, amikor buta dolgok miatt kapsz kritikát. Nem maga a kritika zavar (bár kicsit mindannyian nehezen viseljük), hanem a kritika tálalása.
Tudom, hogy sokkal könnyebb lenne kiírni magamból, és ez lenne az őszinte hatása ennek a bejegyzésnek, de nem igazán akarom a másikat, a többieket kiírni és kibeszélni itt, a net világában, mert nyoma marad. Inkább csak magamról írok.

Tudjátok, én egy optimista, vidám embernek tartom magam. És egy nagyon naivnak. Egy olyan embernek, aki hisz abban, hogy a világ lehet jó, aki nem feltételezi az emberekről, hogy gonoszak (és persze megvisel, ha nincs így), aki igyekszik mindig a szépet felfedezni az életben és a lehetőségekben. Mindig is ilyen voltam. Nagyon könnyen barátkozok és barátkoztam is mindig. Igyekszem kedves lenni mindenkihez, bár tény és való, hogy van bennem egy kis "szabolcsi" nyersesség. A nyírségi ember őszinte. Ami a szívén az a száján. Nem vagyunk túl diplomatikusak, ha nem érezzük ennek szükségét. De nem vagyunk bunkók sem. Csak őszinték. :)
Engem így is neveltek. Kedvességre, odafigyelésre, konfliktusmentességre (hamar háttérbe húzódok egy problémánál, mert semmi kedvem vitába belekeveredni). Én mindenkit szeretek, de tényleg. Persze, van egy határ. (Jelenleg is van olyan, akivel most nem szívesen lennék egy szobában, mert nem lennék túl kedves vele.)

És nagyon lelomboz, amikor valaki a lelkesedésemet aláássa. Nekem a negatív kritika szó szerint fizikai fájdalommal jár. Érzékeny vagyok erősen. Az is tény, hogy van bennem egyfajta megfelelni vágyás, és szeretek mindent jól csinálni. Nem mindenben, de vannak dolgok, amiben maximalista vagyok. Ám most a lelkem kicsit maga alatt van. Apró dolog miatt fáj, aminek a helyzetet adódóan nem volt semmi értelme.
És nem tudok mit csinálni ebben a helyzetben.
Lehetne azt mondani, hogy akkor itt és most befejeztem, nem csinálom, de ez nem lenne helyes és etikus.
Lehetne azt mondani, hogy ezt ne tegyék! - mondtam is, vita alakult ki belőle, ami miatt én érzem magam kellemetlenül, noha nem én generáltam.
Lehetne lazán kezelni, elengedi ezt az egészet, ahogy Férj szerint kellene, de sajnos nem ilyen természetű ember vagyok.
Lehetne engedni is, de vannak helyzetek, amikor már nem lehet. Egyébként szoktam is.

Nem vagyok haragtartó. Nem szeretek haragudni. Azokra a személyekre sem haragszom, akikkel konfliktusba keveredtem, szimplán csak szomorú vagyok a történések miatt. Bocsánatot is kértek.

Most ott tartok, hogy Istenben bízom. Elmondtam neki azt, ami fáj. Tudom, hogy kell egy kis idő, de hiszem, hogy ez is megoldódik.