Ez azt jelenti, hogy alkalmazunk módszereket, hogy a gyerekeink azt tegyék, amit mi akarunk.
Ide tartozik a vesztegetés, megfélemlítés, fenyegetés és a testi fenyítés is.
Ez persze így elég durván hangzik és hat, de érdemes elgondolkodni rajta.
Mi, felnőttek olyanok vagyunk, hogy szeretünk kritizálni és jól megmondani a véleményünket, ha esetleg nem értünk egyet a másikkal, úgy gondoljuk, hogy mi jobban tudjuk, pedig dehogy! Ilyenek vagyunk. Sokszor többnek és okosabbnak érezzük magunkat másoknál, és jobban tudjuk, hogy mit kellene tennie a másiknak bizonyos helyzetben.
Bizony, tény, ami tény, hogy vagyunk néhányan IRÁNYÍTÁS-MÁNIÁSOK.
Én nem tagadom, bennem van ilyen hajlam. Nem tudom, hogy és miért alakult ki ez az egész - lehet, hogy a 12 év iskolai évem van mögötte, lehet, hogy ilyen természetet alakítottam ki... Persze, ebben benne van az is, hogy nagyon sokáig kisebbrendűségi komplexusos voltam, aki sosem hitte el, hogy bármire is alkalmas, tud valamit, értékes ember, vagy bármi...
Az én családomban is van ilyen hajlam, ti. hogy "szeretetből, és mert jót akarnak megmondják, hogy nekem hogyan lenne jó... És ezt azt hiszem örököltem is.
Tény, hogy van bennem egyfajta "diktátori" hajlam (ahogy én hívom) :)
De a tényen nem változtat, hogy a túlzott irányítási vágy egy csapda. Mert a gyerekek felé is ilyen elvárásokat közvetítek. Tudom, mert ezzel nagyon küzdök. Nimródban látom viszont ezeket a tulajdonságokat, ami tényleg nagyon fárasztó és idegesítő. Zsófia pedig nehezen viseli a kontrollokat, mert nem mindig e világban él és létezik :)
Az is hiba lehet, hogy akkor vagyok jó szülő, ha uralom és irányítom a gyermekemet. Persze, szeretném, ha megtanulná, hogy hogyan kell viselkednie bizonyos helyeken és helyzetekben, de ez elég nehéz dolog, mert összemosódik. Nem?
Ami nagyon fontos, és megértettem e könyvet olvasva, az az, hogy:
ADOTT HELYZETEKET KELLENE URALNUNK ÉS NEM A GYEREKEKET!!!!
És nekem nem mindig sikerül.
Hogyan is lehetne ezt máshogy csinálni?
Én ezt láttam, ezt a családi modellt. Bár nálunk a szüleim elég engedékenyek voltak, nem voltak szigorúak, nem voltak túlságosan nagy szabályok nálunk, nem kellett részt venni az otthoni dolgokban (ezt később megbánták :) ), de azért szerették kézben tartani, vagy legalábbis megmondani szerintük mi jó. És én ezt láttam, ebben a családmodellben nőttem fel. Valamilyen formában ezt adom tovább.
Amikor az ember elhatározza: "ÉN nem fogom azt csinálni, mint a szüleim!" - ez nem teljesen igaz. Mert hoztuk magunkkal és bennünk van.
Van egy mondat ebben a könyvben (Az első 7 év), ami szerintem fontos, és amit nekem is szem előtt kell tartanom:
"Azok a gyerekek, akiknek nem engedik, hogy a saját koruknak megfelelő, általuk is megoldható kérdésekben döntéseket hozzanak; akiknek nincs lehetőségük megtapasztalni saját döntéseik természetese következményeit, ritkán válnak érett, felelős döntéshozókká." (23. oldal)
Amikor rosszat csinál, kellene, hogy viselje annak a következményét? Hogyan lehetséges ez?
Amikor kényszerítjük őket, hogy engedelmeskedjenek, erősnek érezzük magunkat. Csak hogy a saját igazam bizonyítva legyen! Ez azért van, mert türelmetlen vagyok.
Én ezt tudom magamról, és ezzel nekem meg kell küzdenem.
Érdemes ezeken a kérdéseken elgondolkodni és egyébként is...
A hatékony gyereknevelés a határozottság sziklájára épül, nem pedig a határozatlanság homokjára.
A határozott, mégis gyengéd szülőknek a helyzeteket kell irányítaniuk, nem gyermekeik feletti hatalmaskodásukat. Olyan környezetet teremteni, amelyben a gyerekek szükségletei kielégülnek, beleértve az önkifejezés és a választás iránti igényét is.
De ettől függetlenül azt gondolom, hogy a helytelen viselkedést és magatartást meg kell tiltani, ki kell javítani!
És nekünk szülőknek pedig meg kell tanulnunk a helyes viselkedést, anélkül, hogy haragot mutatnánk vagy testi fenyítést alkalmaznánk.
Valahol itt kezdődik a bizalom.
Azt hiszem :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése