Szoktam olvasni gyermeknevelési cikkeket, amelyeket nem mindig bírok elviselni és elfogadni. Kicsit máshogy látok bizonyos dolgokat, és máshogy is élem meg. Én magam nem vagyok egy engedékeny szülő, akit a gyermekei irányítanak. Ahogy viccesen szoktam mondani, vannak bennem enyhe "diktátori hajlamok". Mindig is voltak.
Mégis úgy gondolom, hogy amikor az iskolákban dolgoztam, akkor is szerettek a gyerekek, mert bár szigorú voltam, és megköveteltem (igen, vállalom!) a fegyelmet és a rendet, ennek ellenére kint játszottam velük, fociztunk és kosaraztunk, elvittem őket ibolyát szedni, és csúszkálni a jégre. Egy csomó mindent megcsináltam, de voltak határok. Így van ez a gyerekeimmel is.
Az a baj, hogy mi, emberek hajlamosak vagyunk a gyermekeinket és más gyermekeit is megítélni az alapján, hogy hogyan viselkednek. Ebbe a hibába sokszor beleestem már én magam is. Van egy társadalmi elvárás, aminek meg kell(ene) felelni. De persze, ez nem biztos, hogy helyes és jó.
Mi szülők arra vágyunk, hogy azt mondják: "ó, te egy jó szülő vagy!" , és akkor :) vigyorgunk rendesen. De közben tudjuk, hogy milyen nagy küzdelem az, hogy olyanok legyenek, amilyen.
Biztos igaz az is, hogy mivel bennünk van ez az elvárás, nekünk is elvárásaink vannak a gyerekekkel szemben. Nekem vannak. Én egész életemben az a típus voltam, aki betartottam a szabályokat. Mindenhol. Az iskolában, az életben, a társadalomban, és stresszelek, ha elkések valahonnan, vagy hivatalos ügyet kell intézni. Jó gyerek voltam, (de tényleg, szerénytelenség nélkül mondom) szófogadó, így anyukámnak nem sok gondja volt velem. Még tinédzser koromban is, ha megígértem, hogy 10-re hazamegyek, hazamentem. Ilyen gyerek voltam.
Nos, az enyémek nem ilyenek. :)
Én szeretnék jó szülő lenni (ki nem?), de nem érzem magam mindig annak. És mivel jó szülő szeretnék lenni, ezért van kicsi elvárásom a gyerekeim felé is, hogy engedelmesek legyenek, és lehetséges, hogy kicsit nagyobb elvárást támasztok feléjük. De - figyelve a gyermekeimet -, nem biztos, hogy ez mindig jó.
Zsófia remekül kijön mindenkivel, főleg más gyerekkel, és volt már olyanra példa, hogy az istentiszteleten odaült egy zajos kislány mellé, és lefoglalta. Ekkor persze nagyon büszke voltam rá. Mégis, ő az az alkat, aki hamar fellázad és ellentmond, és olyan dolgokat tesz vagy cselekszik (nem biztos, hogy nagyon tudatosan még), ami nem helyes.
Nimród fiam éppen az ellenkezője. Nehezen barátkozik, és ha megmakacsolja magát, nagyon nehezen lehet kimozdítani a kis életéből. Megmerevedik, és áll, és néz. Mégis ő a legszabálykövetőbb. Betartja és betartatja másokkal a szabályokat.
Éppen ezért hol az egyikőjükkel könnyebb, hol a másikójukkal.
Katáról nem nyilatkozom, mert ő egy veszélyzóna a családban. :)
Szóval elvárásaink vannak. És azon gondolkoztam mostanában, hogy én mindig megbeszélem velük, hogy bizonyos helyen és helyzetben hogyan viselkedjenek, mert kicsit félek, hogy a felnőttek mit mondanak. Ugyanis a felnőttek nem tudják tolerálni a gyerekeket. Sokszor azt várják a gyülekezetben, a családban, a szomszédok is, és a nagyszülők is, hogy amit ő tud, azt tudja a gyerek is. Ezzel azért néha szembeszállok, mert nem mindig érzem igazságosnak.
Nekem is nehéz küzdelem, de próbálok arra figyelni, hogy ne a viselkedésük legyen fontosabb (fontos, de ne legyen fontosabb!), mint a lelkületük, ahogy élnek, és amit élveznek. Bár nem mindig könnyű .
Sokszor hoznak rossz döntést, és abban nem engedem, hogy rossz irányba menjenek. Ilyenkor mindig szólok, és igen, néha erélyesebben is.
Nem tudom, amikor olvasok szent és jó gyerekekről és főleg szülőkről, mindig kicsit irigylem őket, mert mindenki úgy tud róluk írni, hogy azt gondolom, hogy neki tökéletes és hibátlan, szófogadó és rendes gyerekei vannak. Aztán leszállok a földre, és tudom, hogy igazából csak senki nem szeret beszélni a nehézségekről, gondokról, problémákról. Miért mondaná ki bárki is, hogy néha kiakadok, néha türelmetlen vagyok a gyerekeimmel, néha kiabálok is velük, esetleg kapnak egy fenekest... Helyette mindig mindenki tökéletes... Aha! (ha ez tényleg létezik, akkor irigylem az ilyen szülőt!)
Ezért nem igazán szeretem a törvényeskedést. Gyülekezeti szinten sem, meg emberi szinten sem. Ne azért csináljon valaki valamit, mert ezt várják el tőle... Én elég szigorú vagyok a gyerekeimmel. Tényleg. Szabályokat adok nekik, mert úgy gondolom, hogy fontos, hogy már gyerekkorban tudják, hogy vannak feladataik. Én például jutalmazós típusú anyuka vagyok. Piros pontokat szoktam osztogatni, és igen, feketét is! De érezniük kell, hogy ne azt érezzék, hogy csak akkor szeretik és fogadják el őket, ha jutalmat kapnak. De semmiképpen sem szeretném, ha úgy élnék meg, hogy Isten is ilyen. Ti. hogy csak akkor szereti őket, ha jók voltak. Ne éljék meg úgy, hogy VAGY JÓL VISELKEDSZ, VAGY VÉGED!
Sokszor tapasztaltam ezt másoknál is, és magamnál is. De nagyon küzdök ellene. Ezért sokat beszélgetünk arról, hogy Isten és Én is nem őket nem szeretem, hanem azokat a rossz dolgokat, tetteket, amiket megtesznek (visszabeszélnek, engedetlenek, verekszenek, türelmetlenek a másikkal, kiabálnak, stb...), de ŐKET nagyon szeretjük. Isten is és Én is.
Meg kell tanulnunk nekünk, felnőtteknek is, hogy Isten szereti a gyerekeket. Ahogy minket is, és ahogy mi elfogadtuk a szeretetét és a kegyelmét, úgy a gyerekeinkkel is így tesz. Szereti a gyerekeket, mert vannak, mert léteznek. És sokszor elmondom nekik, hogy "az Úrtól kaptunk ajándékba benneteket, és nagyon hálásak vagyunk." Elmondom nekik, hogy NAGYON-NAGYON-NAGYON SZERETEM ŐKET. És azt is elmondom, hogy amikor szigorú vagyok, akkor sohasem rájuk vagyok mérges (ez is egy küzdelem ám!), hanem arra, amit tettek.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy mi Isten helyettesei vagyunk ezen a földön! Nem szabad, hogy azt érezzék, hogy azért kell jónak lenniük, mert ... így fogadom el őt, őket, mint szülő, vagy Isten csak így szereti őket... hanem fontos, hogy ez feltétel nélküli legyen.
Mindig vallottam, és vallom most is, hogy a törvény betartása fontos. Ahogyan a Tízparancsolaté is. De mindennél fontosabb, hogy megértsük mi is, és a GYEREKEK IS, hogy KEGYELEM nélkül semmi örömünk nem lehet az életben.
Saját magunkat nem tudjuk megváltani, nem tudjuk kihúzni a gödörből, mint Münchausen báró, mert önmegváltás nem létezik. De fontos megérteni azt is, hogy nem létezik cselekedet-alapú megváltás.
És a gyermekeinknél sem!
Remélem, hogy bebarangoljuk együtt azokat a nagy kérdéseket, amelyek engem foglalkoztatnak!
Remélem, hogy megírjátok a véleményeteket, küzdelmeiteket!
Harcra fel!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése