Célkeresés

Ahogy olvastam ezt a gondolatot, sok minden az eszembe jutott. Mindezt úgy, hogy nem igazán vagyok Coelho-rajongó.

Alapvetően én egy boldog embernek tartom magam, és tényleg az is vagyok, nem csak belebeszélem magamba ezt, hiszen alapvetően mindenem megvan, amire valaha és valamikor vágytam. Férj, gyerekek, azt csinálom, amit szeretek, (írok pl.), hogy azzal telnek a napjaim, hogy nézem, ahogy a fiókáim cseperednek, okosodnak, formálódnak. 

De persze nem mindig sima ügy és sima menet minden. 

A nagylányommal folyamatosan vitázok, szinte harc van az életünkben. Ha mondok valamit, azonnal ellenséges gondolatok fogalmazódnak meg benne, nem szól túl kedvesen és ez engem enyhén szólva zavar. Pedig tudja, hogy nem akarok neki rosszat, és hogy mennyire szeretem, de nem tudom eldönteni, hogy most a határait (és az enyémet) feszegeti, vagy szimplán tényleg ennyire idegesítő vagyok? Nyilván mindkettő.
Ráadásul most szinte mindenhol olyan helyzetekbe esünk bele, ami őt érinti, és ha megbántják, akkor meg ideges és mérges leszek, mert mégiscsak az én kicsi lányom!
Nagyon nehéz mostanában. Küzdünk azzal, hogy nem szeret tanulni, azzal, hogy figyelemzavarosként olyan helyzetekbe keveredik, amiből én nem jövök ki jól, ő meg elfelejti addigra. Küzdünk azzal, hogy egy csomó mindent szeret csinálni, de nem gondolja, hogy tenni is kell érte. Tudom, kamaszodik, de attól még küzdünk! :)

Látom, hogy mennyire fáradt Férj, és az új munka sok erőt kivesz belőle, mert főnökféle lett, vezető, és tényleg másról szól az élete, mint amit eddig csinált. És persze látom, hogy mennyire igyekszik (és jól is csinálja) jó Férj és Apa lenni. Nemcsak azért írom, mert így illik (sosem voltam illedelmes típus, sem diplomatikus). Tényleg nagyon szeretem őt, és nagyon boldog vagyok, hogy Ő az Én Férjem. Életem legjobb éveit vele töltöm, és most érzem azt, hogy igazán értékes életem van. 

Alapvetően sohasem vágytam karrierre, nem is tanultam tovább, mármint magasabb célok felé. Én, amikor iskolába mentem, a magam boldogságára tettem azt, míg mások azt nézik, hogy miből lehet megélni, jobban keresni. Férj is ilyen, de én nem vagyok racionális és nem is élek a földön mindig két lábbal.

Nem mondom, hogy a munka nem hiányzik. Azt hiszem, szívesen dolgoznék. Csinálnék valamit, ami izgalmas és emberek között történik. Minden napom 8-fél 1-ig arról szól, hogy próbálom utolérni magam egy olyan dologban, ami alapvetően felesleges. Rájöttem egyébként, hogy minden megvár, és csak azért csinálnok valamit, hogy mit mond a másik. Nálam van olyan nap (délelőtt), amikor egyszerűen MUSZÁJ írnom, és akkor nem tudok sem a mosásra, sem a vasalásra, sem a főzésre, sem semmilyen házimunkára gondolni, mert csak jönnek a gondolatok. Máskor meg hetekig semmi. Pedig nem vagyok író. Csak grafomán. :)

A Boldogságom forrása a családom. Persze, most azt kellene írnom, hogy Krisztus, ami igaz is, de most kicsit szeretnék elvonatkoztatni. Tudjátok, akik olvastok engem, hogy fontos nekem. És erről írok is, de ezt most másról szól. 

Mindent egybevéve, minden boldogság mellett érzem, hogy valami hiányzik az életemből, de még nem tudtam megfogalmazni, és nem tudom felfedezni sem.Van bennem bizonyos félelem az első lépés felé, és emiatt nehezen mozdulok, csak várom a bátorságot, a lépést. Mert alapvetően nehezen hozok meg döntéseket a magam életével kapcsolatban. De tényleg. Aztán, amikor megteszem, már tudom, hogy jó volt, vagy nem volt jó.

Van valamiféle hiányérzetem, és még nem tudom megfogalmazni, hogy mi. Csak azt tudom, hogy keresnem kell. Bátorságot gyűjteni, és elindulni valami ismeretlen felé. A megszokások embereként ez elég nehéz, de azt megígértem, hogy ha összeszedtem a bátorságomat, akkor megírom!