Miért is vagyok hálás?

Mostanában nem írtam Hálás szombatot. Egyrészt a naplómba se írtam, annyi minden történt, hogy tényleg nem volt időm és energiám sem. 

Egy nagyon-nagyon nehéz két heten vagyok túl. Vagyis még nem vagyok túl rajta. Olyan dolog történt, amit nem, vagy nehezen, azaz nagyon nehezen dolgozok fel. 

Igen, vállalom, hogy érzékeny lelkű vagyok, és igen, vállalom, hogy vannak időszakok az életemben, amikor rossz hatás ér, akkor nehezen tudok bármit is feldolgozni. Na, most ez történik velem, bennem.

Azon gondolkoztam, hogy mennyire természetesnek veszünk dolgokat, mindenhol az életünkben, a családunkban, a gyülekezetünkben, a baráti közösségünkben, és mit meg nem teszünk, mennyi energiát fektetünk bele, hogy jól is működjön. Persze, bele kell fektetni, én nem mondom, hogy nem. De van az, amikor már meghaladja az erődet. De most őszintén, nem?

Keresztényként az ember minden nap hálás. Hálás az életéért, az ételért, ami az asztalra kerül, a gyerekeiért/ gyerekéért, hálás azért, hogy van munkája, hálás az egészségéért és egy csomó mindenért. Végül is sokszor kimondjuk azt, hogy De hálás vagyok... vagy Hála az Úrnak! - csak úgy. 

Az elmúlt héten sok mindent átértékeltem. 

Úgy érzem, hogy igazságtalan helyzetbe kerültem, amiben volt igazság is, de nagyon rosszul lett kezelve, és engem ez nagyon rosszul érintett.  Azt gondolom, hogy a pesszimista emberekre jellemző, hogy mindennek először a rossz oldalát látják meg, és mindig és folyamatosan elégedetlenek. Nekem sok ilyen családtagom van, és higgyétek el, hogy iszonyú nyomás ez. Minden beszélgetés tele van fájdalommal, gyűlölettel, energiát és erőt szív el egy-egy családi alkalom. Nagyon fárasztó. Nagyon sajnálom őket, és tudom azt is, hogy nehéz lehet nekik. Sok rossz érhette őket, biztosan nehéz is így másképpen, jól látni a dolgokat. Biztosan ilyen a személyiségük is. Én biztos vagyok abban, hogy innen is fel lehet állni, és meg lehetne változni, csak akarni kell. De nekik nem megy. Nem hisznek abban, hogy lehetséges.

Egyszer, ennek a nagyon negatív családtagomnak mondtam (csak úgy viccből), hogy ... Létezik ám Magyarországon egy Optimista Klub nevű közösség. Szívesen beíratnám oda, csak egy kis pozitív hatás miatt.

Erre az én Drága Férjem azt mondta: - Á, ott is mindenkit kicsinálna!

És valószínűleg így lenne! :)

Ez állítólag egy Vekerdy idézet.
Én úgy gondoltam eddig magamról, hogy született optimista vagyok. Az a típusú optimista, aki mindig mindenkiben a jót látta és mindig mindenkiről a jót feltételezte. Az a típusú optimista, aki mindenkivel igyekezett mindig jóban lenni, kicsi konfliktust sem előidézve. De az a típusú optimista, aki nem bírja elviselni az igazságtalanságot, és ezt ha úgy adódik, akkor szóvá is teszi.
Lelkizős, agyalós optimista.
Mindig igyekeztem arra, hogy az adott problémákat megoldjam és ne bonyolítsak mindig mindent túl (ez  nem ment mindig simán). Ezért vagyok én nagyon-nagyon-nagyon-nagyon (még sok nagyon) hálás az én Drága Férjemnek. Annyira szeretem őt, és ahogy gondolkodik, hogy annyira "lazán" éli meg a dolgokat. Úgy irigylem azért a nyugalomért, ami belőle árad, ahogy tudja kezelni az idióta és nehéz helyzeteket. Ő persze erre azt szokta mondani, hogy "25 évig bányász volt, és ott már mindent látott." - amiben egyébként lehet valami. Márcsak a történeket megismerve, amiket elmondott. :)

Az utóbbi időben azonban változtam. Úgy érzem, hogy semmi sem történik véletlenül (mert ugye én nem hiszek a véletlenekben), és hogy ami történik, annak mind értelme van. Az én helyzetemben is így volt. Sok mindent megértettem és átértékeltem.

• Megtanultam, hogy tanuljunk a hibáinkból, mert azok megismétlődhetnek, és újra rosszul tudjuk csinálni, vagy újra belekerülünk helyzetekbe.
• Ne hozzunk ítéletet úgy, hogy nem voltunk ott, és nem láttuk, ezzel megbélyegezve több ember lelkét is. (Nekem ez fáj a legjobban, ezen nem tudok túllépni.)
• Ne mondjuk azt, hogy nem haragszunk, amikor pedig de!

Iszonyú kudarcként éltem meg az utóbbi heteket. Abban is megingatott ez a történés, hogy abszolút nem vagyok jó anya, és még keresztény sem vagyok. (Tudom, hogy  durva, de tényleg ezt érzem.)

De azt is gondolom, (és remélem ez az én örök optimizmusomból adódik) hogy ha valamit kudarcként élünk is meg, abból nagyon sokat lehet tanulni. És hogy jobban odafigyelünk bizonyos dolgokra, tettekre, emberekre, gyermekeinkre. Azt értettem meg, hogy sokkal jobban oda kell figyelni a körülvevő élet szépségeire. A gyerekeimre (mindegy milyenek, hogy tanulnak, milyen reakcióik vannak stb.), a Férjemre, a körülvevő világra. Annyira sok szép dolog van, nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy minden lehúzzon. Így is annyi minden van, ami ezt megtenné. Én szeretem optimista lenni. És még mindig javíthatatlanul bízom az emberekben. Minden ellenére is. Vagy ez már naivizmus????

Nem lehet azt mondani egy optimista emberre, hogy vele aztán soha nem történik semmi rossz. De nagyon is! És mivel ilyen, éppen ezért!
Én az optimizmusom mellet mondhatom azt, hogy nem vagyok egy türelmes ember. Sok rossz dolog nem történt velem ebben az évben, sőt, azt kell mondjam, hogy különösebben, ami kiemelkedő, vagy amiről csak rosszat lehet mondani, nem történt. És ezért nagyon-nagyon-nagyon (szintén sok nagyon) hálás vagyok Istennek.
Nem voltak betegségek, nem veszítettem el senkit, nem voltak családi gondok, a gyerekekkel is minden rendben van. Élünk és elégedettek vagyunk. BOLDOGOK. De tényleg!
Nem vágyunk többre, ami van.
Mégis voltak apró kellemetlenségek, ami miatt éreztem úgy, hogy az optimizmusom veszélybe került.
De ettől függetlenül HÁLÁS VAGYOK.

• Legeslegjobban a Férjemnek. Nagyon szeretem őt. Életem legjobb döntése volt - vagyis Istené, aki az utamba helyezte -, hogy a felesége lehetek. Tudjátok, azt szokták mondani, hogy a szerelem elmúlik idővel, és hogy átveszi a helyét a tisztelet meg a szeretet. De nem így van ez szerintem. Mert szeretet és tisztelet nélkül nem megyek bele egy házasságba. Ha az nincs meg, nem az alap, nincs miről beszélni. 13 év telt el, és én még mindig szerelmes vagyok a Férjembe. Hihetetlen pali! (Itt most sok-sok piros szivecske következne.)
• Hálás vagyok a gyerekeimnek is. Minden velük töltött idő, perc, óra, nap azt erősíti, hogy a legjobb dolog anyának lenni, még akkor is, ha minden nap többször veszekszel velük, és néha kemény és komoly vitáid vannak velük, de minden ölelésük, odabújásuk, minden kedves mosolyuk, szeretetüket, rajzuk, cukorságuk boldoggá teszi az életemet. 
• Hálás vagyok anyukámnak, aki bár nagyon messze él tőlem, jelen van az életemben. Minden nap beszélünk egy pár percet. Ez  nekünk nagyon fontos, hogy tudjunk a másikról. Fontos ember nekem, hiszen alapvetően mi ketten éltünk sokáig, még akkor is, amikor a nevelőapukám és a bátyáim bekerültek a családba, vagy részesei lettek az életünknek. Nagyon szeretem őt, és tudom, hogy mindig számíthatok rá. Még akkor is, ha ő mindig mindent túlkombinál és túl sokat aggódik. De hát anya! :)
• Hálás vagyok a barátaimért. A keresztényekért és a nem keresztényekért egyaránt. 
• Hálás vagyok, hogy a gyermekeim egy csomó mindent megismerhetnek és kipróbálhatnak az életben. És hogy boldog gyerekkoruk van (szerintem).
• Hálás vagyok azért, hogy megadatott nekem - valamilyen szinten - a pozitív életszemlélet és érzés. Nem vagyok benne biztos, hogy a ma divatos ezoterikus POZITÍV életszemlélet és önmegvalósító dolgok jó hatással vannak az emberre (SZERESD MAGAD! meg VONZD BE A JÓT!) ebben nem hiszek. De abban igen, hogy az életet szépnek látni és jót keresni benne sokat segíthet a lelkemnek!
• Hálás vagyok, hogy idén megjelent két gyerektanulmányom is, és hogy írhatok. Ez nekem nagyon fontos. Ebben tudom önkifejezni magam :), ha már itt tartunk. 
• Hálás vagyok, hogy Férjnek jó munkája van.
• Hálás vagyok, hogy ismerhetem Istent, és dönthettem mellette, még akkor is, ha néha inog a kapcsolatunk ( a részemről persze). De azt kell mondjam, hogy ő az én életem biztos pontja és KŐSZIKLÁJA.