Helyzetjelentés

Ó, talán észrevettétek, hogy a héten nem jelentkeztem, nem írtam semmit. Ennek több oka is volt.

Őszi szünet van, így elhatároztam, hogy látványosan NEM CSINÁLTUNK SEMMIT. De tényleg! Úgy gondoltam, hogy az iskolai idő alatt olyan nagy hajtásban vannak, meg olyan sok mindent kell csinálniuk, fejben tartaniuk, keményen tanulniuk, hogy a szünet az a pihenésről szóljon. Az egy más dolog, hogy Zsófinak verset kellett tanulni és Nimródnak - utolsó percben derült ki, hogy 1 fejezetet el kell olvasni a Ruminiből. Zsófinak nem okozott gondot, ő többet is tett (hamarosan megmutatom, mert nagyon jó lett!), meg ő szeret rajzolni, és amikor csak teheti és ideje engedi, rajzol, illusztrál és alkot. Kisfiam ellenben nagy ellensége az olvasásnak és a magyar nyelvnek (nem is meg neki igazán jól), küzdünk vele, inkább ezt mondanám. De hát ugye mindenki másban jó.Ő inkább matekozik és sakkozik. (Matek versenyre jelentkezett, és egyik nap megkapta a feladatlapot, a másik  nap már be is adta, hogy kész van. A magyarral nem így lenne. :) )

Szóval, lazultunk egész héten. Én alapvetően nem vagyok híve a tanulásnak ilyenkor. Alapszinten igen, olvasni, kicsit írni, de a PIHENÉS híve vagyok.

Így nem is csináltunk mást, csak pihentünk. Férj is itthon volt szabadságon, és olyan jó volt. Együtt nem csinálni semmit. Mármint persze, itthon voltunk meg együtt, de nem töltöttük azzal az időt, hogy elutazzunk bárhová... még haza sem tudtunk menni. :(

Kb.már egy éve küzdök a lábammal és a fájdalommal. Májusban voltam vele egyszer orvosnál, kiírtak egy adag kezelést, de semmit sem jelentett. Egész nyáron nem bírtam menni, kb. fél óráig tartott reggelenként elindulni. Olyan szintre jutott a fájdalmam, hogy néha küzdöttem a könnyeimmel. Így nyár elején időpontot kértem (újra) az ortopédiára, de a háziorvosom elküldött egy röngenre, biztos, ami biztos. Ezt a szakorvos egyébként nem tette meg, amit nem is értek, mert már májusban kiderülhetett volna, hogy van a bokámon egy csontkinövés. Alapvetően jól bírom a fájdalmat, de ez küzdelmes volt. Így nyaraltam, túráztam, gyalogoltam, táboroztam végig a nyarat, és nagyon vártam az októbert, amikorra is időpontot kaptam. (AZÉRT EZ DURVA, NEM IGAZ?) 

A lényeg, hogy kaptam injekciókúrát, ami pont most a szünetben fejeződött be, így nem tudtam hazamenni a szüleimhez. Emiatt kicsit szomorú vagyok.

Ám közben pedig úgy éreztem, hogy végre olyan jó együtt lenni, és látványosan semmit sem csinálni. Mert ezt csináltuk. Mindenki, amit akart (persze határokon belül). Nehéz dolga van a családomnak, mert azért - bár lazának tűntem - él bennem egy erősen kontrolos személyiség, aki néha-néha előbújt. 

De tényleg... És most figyeljetek! 

Bár nem pizsamában töltöttük el a hetet (Zsófia lányom ezt nagyon élvezné egyébként), de tényleg látványosan nem csináltunk semmit. Olvastunk, játszottunk, kütyüztünk (sokat, mert most szabad volt), mindenki. Sokszor mondtam az Férjnek, hogy vágyom egy olyan szünetre, amikor nem kell sehova se menni, nem kell megfelelni elvárásoknak, csak együtt lenni. Bezárni az ajtót, "eldobni a kulcsot", és látványosan nem csinálni semmit. Nos, ez most teljesült. 

Főztem minden nap, de mégis alapszinten éltük az életet, és nagyon jó volt. 5 nap olyan tétlenség, amit alapvetően nem engedhet meg magának az ember, mert nem akarja, de közben meg vágyik rá. ÉN most hadat üzentem a megfelelni vágyásnak, meg, hogy ki mit akar, mit a szokás, mit várnak el. 

Nagy segítségre volt a lazulásban az új cicánk, Gyömbi, aki egyébként Ginger, csak Gyömbi néven fut. Nagyon jó, hogy a család részese lett, mert nagyon aranyos és nagyon vicces cica. Igazi terápiás macska. Jót tesz a léleknek és a közérzetnek.

Ne botránkozzatok meg,  de én nem vagyok híve a koszorúvásárlásnak és a szokásnak, miszerint 1 évben egyszer elmegyünk, mert ezt várják el és ez illik. A szüleim valami 26 sírnál voltak. :( 

Amikor hazamegyek, minden alkalommal viszek virágot azoknak a hozzátartozóimnak, akik fontosak voltak nekem, és meghatározták az életemet: a nagyszüleim és a keresztapám. De ilyenkor meglátogatom a nyolcadikban meghalt osztálytársamat, vagy a tinédzserkorom legjobb barátnőjét, aki a szajoli katasztrófában vesztette életét. 

Ám az az igazság, hogy én inkább emlékezem rájuk úgy, amilyen életükben voltak. A mondásaikkal, a történeteikkel, a sztorikkal, amik eszembe jutnak, a beszélgetések, szerintem ez sokkal fontosabb. 

Én most is azt gondolom, hogy ez a szokás nem őszinte szokás. De persze tiszteletben tartom mindenki nézetét, hitét.  

A gyerekek sem Halloweenoztak, az egyik leggyűlöltebb "ünnep" számomra, amit egyértelműen TILTOK. Nem öltöznek be, nem faragunk tököt (inkább megsütöm és megesszük), nem ünneplek olyan dolgot, ami világi, más országból származik és a sötétségen és a félelmen alapul.

Én az Urat, a Teremtő Istent ünneplem, aki mindenek felett ál, örökké van, volt, lesz és létezik. És tudom, hogy számára nincs lehetetlen.