#174. Az önbizalom fontossága

Az önbizalom egy nagyon nehéz terep. Nehéz is róla beszélni, még úgy is, hogy a mai világban minden azzal van tele, hogy Valósítsd meg magad!, meg Éld az álmaidat!, meg Tedd meg a megfelelő lépést! - Hát... nem tudom. Talán a neveltetésemből adódik, vagy a másfajta gondolkodásomból, de én ebben nem hiszek. Nem vagyok feminista gondolkodású, és nem is hiszek ebbe nagyon. Persze, azt gondolom, hogy a férfi és a nő 1, hiszen az Isten egynek teremtette őket. De nem hiszem, hogy a nőnek magasabb rendűnek kell lennie, mint a férfinak. 

Én magam a klasszikus leosztást szeretem. Nálunk ez van, de mégsem. Mert az én Férjem mindent tud. Tud főzni, remekül mos, vasal, takarít, bármit elintéz. És persze, mindent meg tud szerelni. Én nem tudok autót javítani, sem villanyt szerelni, de még fát vágni sem szoktam. Ám remekül megszerelek egy-két dolgot, ha úgy adódik. Kaptam is ajándékba egy szerelő táskát tőle, és persze kiképzést a dolgokhoz. Az iskolában volt már rá szükségem, tehát praktikus. És én szeretem a praktikus dolgokat. 

A nagy kérdés mindig az, hogy mit is tegyen az ember, ha már felébresztette az önbizalmát. Szerintem ez egy elég nehéz útvesztő.

Az én önbizalmam valahol mindig is a béka feneke alatt volt. Soha, semmiben nem voltam kiemelkedő, se szép, se okos nem voltam, nem volt tehetségem alapvetően semmihez. Nem is hittem benne. Pedig az anyukám próbált ebben segíteni nekem. Tényleg. Mindent megtett, hogy elhiggyem, hogy ÉRTÉKES vagyok. Elég nehezen ment. 

Sokáig küzdöttem ezzel az érzéssel, és sokáig nem működött. Mert van az ember életében egy olyan időszak, amikor elkezd valami olyasmit csinálni, amitől MÁS lesz, mint a többi. Nekem ez az írás volt. Már akkor is. Csak 17 évesen spirálfüzeteket írtam tele furcsa és idétlen leányregényekkel, amit az osztálytársaim olvastak. Nincsenek meg, amit sajnálok. Egy hülye pillanatomban úgy gondoltam, hogy ez nagyon rossz, és kidobtam. Mert utána már okosabbnak akartam látszani. 15-16 évesen komoly írókat olvastam (Maupassant, Fejes Endre, Galgóczi Erzsébet, Stendhal, Dumas stb.), ami meglepő módon működött,  - a tanárok kedveltek, meg az osztálytársaim is. 

Mindegy, de ami a lényeg, én nem hittem el semmit. 

Sok év telt el, míg elhittem, hogy jó ez, ami van. Ebben nagy szerepe volt - elsősorban - Istennek, aki azt értette meg velem, hogy úgy szeret, ahogy vagyok. Másrészt a Férjemnek, aki szintén úgy szeret, ahogy vagyok. És az önbizalmam eléggé határozottan nőtt. Na, nem szállt el, csak rendbe vagyok magammal. 

Ezt azért írtam le, mert amikor az embernek van egy kamasz (nekem kettő van - most) gyereke, aki pont ezzel küzd, akkor érti, tudja, mi játszódik le benne. Sokszor meséltem már arról, még ha csak nagy vonalakban, hogy Zsófimnak nem volt egyszerű. Nem volt egy elfogadó közösségben az általános iskolában. Kicsit mindig más volt, eléggé művész lelkű, és akadtak furcsa dolgok és pillanatok az életében. Ami sajnos 8 éven át vele volt. Ő azt hitte el magáról, hogy buta, értéktelen, hogy mindenhez hülye, hogy valahol a végén van mindennek. Mindezt úgy, hogy sokkal jobb felvételit írt, mint az egész 8 év alatt kitűnő osztálytársa, akit nem igazán vettek fel sehová, így most ő 9.-es. Mondjuk tény, hogy a kilencediket végigszenvedtük. Pont azért, mert még mindig ott volt a hit benne. Ráadásul a legjobb barátnője a gimnáziumban egy ADHD-s lány, aki nagyon szeretek. Nos, az ő önbizalma még az enyémnél is mélyebben volt.

Ez egy anyát persze, hogy zavar. Ezért - immáron harmadjára - elindítottam egy vizsgálatot, hogy menjünk el, nézzék meg, hogy tényleg gond van-e. Mert higgyétek el, hogy rengeteg vita, veszekedés, sírás volt abban a munkába, ami tavaly volt. A kalandját és a kálváriáját most nem írom le, mert ez sem volt egyszerű program. Férj ment el vele. 

Kiderült, miután mindenféle vizsgálatot elvégeztek, hogy NEM, nincs tanulási nehézsége. Pl. a matekos feladatokat magasan jobban oldotta meg. Ami annyira nem lepett meg, mert szereti a matekot. Sajnos a gimiben nem egy jól működő matek tanára van. Sajnáltam, hogy ha valaki szeret egy tantárgyat, ráadásul a matekot, amit én ugye nem értek :), akkor miért veszik el a kedvét. Visszatérve, minden rendben volt, kicsit még az átlag felett is teljesített. Nem is értették, hogy miért mentünk el. 

De azt mondták, hogy tanulásilag nincs gond, kicsit inkább depresszióra hajlamos. Mint minden kamasz. 

Képzeljétek el, hogy azóta sokat változott egy-két dolog. Tudom én, hogy a 9. nehéz, mert általános iskolából felkerülni közép iskolába egy eleve nehéz helyzet. De most Zsófim valahogy más. Terhelhető, tanul - soha nem lesz kitűnő, de ez eddig sem érdekelt -, jól veszi az akadályokat, nem borul ki rendszeresen, megszólal órákon. Most sem csordult túl nála az önbizalom, de miután megkapta az eredményt, kicsit máshogy látja magát. Kezdi elhinni, hogy ÉRTÉKES ember (remekül rajzol, jól gitározik, az úszás órákon tudja tartani a tempót a fiúkkal, bármit elintéz, remekül bánik a kisebb gyerekekkel), és hogy nem számít, hogy mit mondanak mások. Az ő művész lelke szárnyal, és boldog. 

Figyelünk a depressziós jelekre, de eltűnni látszik. Eddig is sokat dicsértük, de most még többet. És mindenféle vicces és bátorító üzeneteket küldözgetek neki. Igen, a neten. Például ilyet. Vámos Robi ebben nagyon jó!

Úgyhogy most jónak tűnik sok minden. Remélem, hogy így is marad.

Fantasztikus!