Kihívás # Légy boldog!

Én boldog vagyok. De tényleg.

Az a baj, hogy a mai világban nagyon nehéz boldognak lenni. Vagyis lehet, hogy nem így van, de az emberek többsége nem az. Amikor közlekedem az utcán, vagy buszon, vonaton, (ezek ritkábban fordulnak elő), akkor mindig azt látom, hogy az emberek lefelé bámulnak, beletemetkeznek a tabletjükbe, telefonukba, elmerülnek a maguk dolgaiban. Kevés ember néz felfelé, néz a másik ember szemébe, és sajnos még kevesebb kommunikál.
Sajnos nem tudják az emberek kimutatni az érzéseiket, még akkor sem, ha a médiában csak azt hallják, hogy légy önmagad, fogadd el magad, a másikat, ne foglalkozz azzal, hogy ki mit mondd vagy gondol rólad, lépj ki a skatulyából ... stb.
Pedig tény, hogy ennek ellenére, a nagy hangoztatások miatt, az emberek többsége nem boldog.
Nos, én ezen mindig szívesen változtatok.
Szeretem a vidámságot, a jókedvet, a derűt. Nem vagyok borongó alkat, inkább próbálom a humorosabb oldalát nézni a dolgoknak, és ha mondhatom ezt: "szerencsém van", vagy inkább azt mondom: HÁLA ISTENNEK egy jó humorral megáldott Férjet kaptam.

Vállalom, és vallom, hogy a boldog és megelégedett emberek táborába tartozom. Mondjuk alapvetően nincsenek nagy elvárásaim, csupán annyi, hogy együtt lehessek a családommal, a gyerekeimmel, a Férjemmel. Legyünk egy fedél alatt, lássuk és halljuk egymást, még akkor is, ha zajos és hangos a beszélgetés. 

Eszembe jutottak a nagy kastélyok, amiket bár nagyon szeretek és szívesen nézegetek, de mennyit kellett benne gyalogolni, hogy találkozni tudjunk a másikkal? Nem? Mintha még időpontot is kellett volna egyeztetni... Legalábbis királyéknál biztosan :) - Tudjátok, franciamániám mondatja velem, de annyira szeretnék egyszer elmenni a Loire-menti kastélyokba. Csak nézegetni őket, és bebarangolni azokat a csodaklassz helyeket! :)

 

 

 

 

Ó, lehet, hogy nagyon nekünk ezek a kastélyok, és talán jól sem éreznénk magunkat benne, már mint ha ott kellene élni (nekem csak a nagyobb házaknál is az a bajom, hogy mennyit kell takarítani és mennyi ablak van ott... :) ), de mi, javíthatatlanul romantikusok akkor is szeretjük az ilyen helyet. Ez persze még nem jelenti, hogy a benne élők boldogok voltak...

Ezért az a nagy kérdés: Tényleg boldog vagyok otthon?

Akkor is, amikor egy fárasztó nap után hazamegyek a munkából (aki dolgozik), és jönnek a gyerekek, a zaj, mondja a Férj vagy a Feleség a magáét... nincs csend. És közben főzni, takarítani, mosni, vasalni, pakolni kellene, rendet rakni...

Én ugyan csak félig dolgozok, hiszen itthon vagyok hivatásos anyaként, de egyszer csak eljön az az idő, amikor remélhetőleg lesz munkám (mondjuk ez is egy nagy kérdés!, ti. hogy dolgozzon-e 8 órában egy anya. Mondjuk nekem erre egyértelműen az a válaszom, hogy NEM!), ellenben volt idő, amikor dolgoztam, és mégis alig vártam, hogy hazajöjjek, és a kedvenc kis házamban legyek, a kedvenc bútoraim között, a kedvenc Férjemmel...

Hallgattam egy házassággal kapcsolatos előadást, és ott azt mondta Végh József pszichológus (és nem a túsztárgyaló), hogy amikor valaki megjön a munkából - és ezt elsősorban a férjeknek mondta, -  akkor az ajtó előtt kell hagyni a munkahelyi problémákat, gondokat, mert nem tesz jót a családban az ilyesmi.

És bizony nagyon igaz dolog ez!!!

Nálunk gyerek koromban sokszor volt az, hogy ültünk a vacsora asztalnál, és beszélgetni próbáltunk, ami vitába és veszekedésbe torkollott, mert akkor találkozott a család, és mindent akkor akartak megbeszélni, mint "jó család"-modell, ami persze a legrosszabb volt. Mert a szüleink hazahozták a munkából a gondokat, azokat, amivel küzdöttek, és azt hallgattuk, és az volt a beszédtéma. És elfelejtették letenni, és a ténylegesen jó dolgokra koncentrálni...

Persze, tudom, hogy amikor ezek a dolgok (mármint a negatívak) elárasztják a fejünket, akkor nehéz jó dologra gondolni. De én éppen ezért úgy határoztam, hogy én nem csinálok ilyet. Ne az asztalnál beszéljük meg a dolgokat, evés közben, hanem amikor kijön, előjön és fontosnak érezzük megosztani. Ez is a boldogság része, hogy szabadságomban áll elmondani amit szeretnék akkor és ott, ahol... Maximum (mert a gyerekeknek remek érzékük van hozzá, hogy olyankor szólaljanak meg, amikor telefonálsz vagy beszélgetsz valakivel...) szólsz, hogy türelem...

Szóval, én csak igyekszem tudatosan nem negatív lenni, mert így is annyi rossz és még rosszabb dolog van a világban. De miért állnék be a sorba? Hiszen annyi mindenért lehet hálás az ember? Ezért is indítottam el a blogon a Hálás szombat  bejegyzéseimet, amit nem írok sajnos gyakran, csak a naptáramba, de ez is nagyon jó.

Meggyőződésem, hogy gondolkodni kell azokról a dolgokról, amelyek biztosítják a boldogságot az életünkben.

Nos, én ezért próbálok boldog lenni, és szeretném, ha ez látszódna is az életembe!
Minek szomorkodni, amikor örülni is lehet?