52/1. ANYU OTTHON VAN!

Ezen a helyen szeretnék először köszönetet mondani saját anyámnak. A "gyermeklélektan" szó egészen biztosan nem tartozott bele egyébként nagyon gazdag szókincsébe. Ennek ellenére különleges tapintattal rendelkezett, és szeretetteljes gondoskodása mélyen belevésődött gyermekélményeim emlékei közé. Felejthetetlen emlék maradt pl. egyik hazaérkezésem az iskolából.

Lobogott a láng a nagy tűzhelyen, és egy tepsiből vajjal megkent, frissen sült ostya illata szállt felém. Könyveimet az asztalra dobtam.

Vajon csak az aranybarnán ragyogóostyák tettek annyira boldoggá? Nem, sokkal többről van szó! Csodálatos megtapasztalás volt, hogy olyan édesanyám van, aki otthon várja gyermekeit, olyan édesanyám,  akinek még frissen elmondhattuk élményeinket. Igen, abban az időben napjaink tele voltak élményekkel. És édesanyánk mindig figyelmesen végighallgatott bennünket, amikor hozzá mentünk. 

Anyánk időt szakított arra, hogy sok énekre tanítson meg bennünket. Velünk együtt énekelt, amíg meg nem ismertük szülőföldünk csodálatos régi dalait. Megtanított a régi hívő énekekre, korálokra, amelyek évekkel később, amikor kereszténnyé lettem, drága kincset jelentettek a számomra. Ma is éneklem még ezeket az énekeket.

De gondolunk csak arra a sok szánni való gyerekre a mai családokban. Szegények, noha dúskálnak a legújabb és legszebb játékokban és ruhákban, szegények, mert nincs otthon az édesanyjuk, és nincs ideje a számukra.

Ugye ismerjük őket? Ezeket az iskolából lassan, őgyelegve hazafelé botlatozó gyerekeket? Miért is sietnének?

Egy kis második osztályos guggol alig néhány méterre házuk küszöbétől a járdán, és szeretettel cirógat egy doromboló cicát. Amit a szomszéd kisfiúnak mond, arról köteteket lehetne írni: "Nálunk senki sincs otthon, és ez a kiscica szeret engem."

kép: Vladimir Zotov

Ha ebből a kis jelenetből a gyermeknek azt a vágyát hallod kicsendülni, hogy olyan édesanyát szeretne, "aki otthon van, akihez minden dologgal oda lehet menni", akkor helyesen értetted azt, amit mondott.

Túlságosan is hamar eljön az az idő, amikor nem lesznek többé körülöttünk a kisgyermekek. Akkor majd újra lesz időnk más dolgokra, azonban véglegesen elmúlt annak az ideje, hogy kisgyermekeinkkel foglalkozzunk. Nagyon találó megjegyzést hallottam nemrég erről: "Sajnos, a gyermekkor filmjét nem lehet másodszor lejátszani."

Gyermekkori élményeim, amelyek még mi a is megmelegítik a szívemet, és amelyeket akkor bizonyára oly természetesnek vettem, anyámtól sok áldozatot követeltek. A szép emlékek ára mindig idő, önzetlenség és megértés. Értéküket azonban akkor is megőrzik, amikor minden egyéb már a szemétbe került, amit gyermekeinknek adhattunk.

Gondolj csak arra, milyen nagy öröm lesz majd, ha felnőtt gyermekeinktől halljuk: "Anyu, mindig olyan szép volt az, hogy amikor az iskolából hazajöttünk, te otthon voltál." Egy már felnőtt leány emlegette édesanyjának: "Először mindig benéztem a konyhaablakon, és örültem, ha vasalni láttalak." 

Vasalás és vajas ostyák - mindkettő ugyanazt mondja: ÉDESANYÁNK OTTHON VAN.