Adventista vagyok és Adventváró
Nem igazán szeretem a karácsonyt, főleg ebben a túlpörgött, felértékelt, minden fontosabb, mint a család és a tényleges szeretet - fílingtől meg egyre idegesebb vagyok. Úgy gondolom, hogy nem erről kellene szólnia az egésznek. Már most stresszelek attól, hogy mi lesz karácsonykor és a rokonlátogatásoktól.
Gyűlölöm az ajándékozás rohamait, a túlvásárlást, az értelmetlenséget, a semmitmondást, az értéktelenséget.
Az egyszerűség híve vagyok.
Ez a történet jutott az eszembe, még akkor is, ha nem karácsonyi, még akkor is, ha nem arról szól, hogy szép és nagy dolgokat vásároljunk egymásnak.
Egyszerűen csak a másikra figyelésről, segítéséről, támogatásáról kellene szólnia. Nem?
Az erdőben egymás mellett dolgozott két favágó. A fák törzseinek hatalmas volt az átmérője. Sokat kellett dolgozni a fakitermeléssel. Mindketten egyformán jól kezelték a fejszét, de a munkamódszerük nem egyezett: az első kitartó munkával vágta a fába fejszéjét, egyiket a másik után. Ritkán és akkor is csak rövid szünetet tartott. A másik favágó óránként hosszabb pihenőre megpihent.
Naplementekor az első favágó csak a munka felét végezte el. Izzadtan és fáradtan tette le a szerszámot, szinte teljesen kimerült. A második, szinte hihetetlen, de befejezte a munkát. Egyszerre kezdték a favágást és a fák is nagyjából egyformák voltak. Az első favágó nem hitt a szemeinek.
- Nem értem a dolgot - mondta. - Minden órában kiadós pihenőt tartottál és mégis előbbre vagy.
- Igen, láttad, hogy minden órában megálltam pihenni. Amit viszont nem láttál az az volt, hogy a szünetet arra is felhasználtam, hogy megélezzem a fejszémet - mondta a másik favágó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése