Erőt ad a megfáradtnak!
Partnereddé teszel, úgy beszélsz hozzám. Olyan közel emelsz magadhoz, ahonnan már nincs visszaút. Szereteted lenyűgöz és bénává tesz. Annyiszor hallgattalak, de alig változom. Ha nem is foglak fel értelmemmel, mégis érezlek. Ez érthetetlen, mégis érteni kívánnám. Miért van az, hogy néha úgy érzem, itt vagy, és már a leheletedet is érzem, máskor meg átkozódva letagadlak. Sokszor otthagytalak már, mint gyermek az anyját, ha lát valami értéktelen, csillogó játékot. Tudom, ez a bűn, és ez neked fáj. Miért fogadsz vissza? Miért beszélhetek most is hozzád?
Elviselhetetlen ez a szeretet. Maradék nyálamban sárrá lett a por. Uram, én nem tudok nélküled élnéi, de mindig rosszul kereslek. A te tűz-szemed valóban nem templomok sötét hajóin úszó tömjén között ragyog fel - ahogyan a benned hinni nem tudók nyugtatják magukat. - Meddig tűrsz még, és meddig kínlódsz még velem? Egy sóhajtásod megsemmisítene. Könnyedben kuporgok és már nagyon éget. Miért viseled ilyen szelíden az árulást? Amikor bántalak, nem ütsz vissza. Miért adod magadat akkor is, amikor nem kellesz? Pedig most is itt vagy, és ez olyan jó.
Te vagy a szeretet és béke.
Te vagy az öröm és a hűség.
Te vagy a fény és a tenger.
Téged akarlak látni!
Segíts patakká válnom,
hogy tehetetlenül hozzád fussak!
(Szeverényi János gondolatai 1982-ben)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése