Derék asszony - Anyaság

Példabeszédek 31. 

"Felkelnek az ő fiai, és boldognak mondják őt; az ő férje, és dicséri őt." (Példabeszédek 31,28) 

 

Az Anyaság

Imádok anya lenni. Igen, Imádok. 
Az anyaság a legcsodálatosabb, de ugyanakkor a legnehezebb feladat is, amivel valaha találkoztam. Pedig a legidősebb gyermekem még csak 9,5 éves, mégis majdnem minden nap kemény csatákat vívunk. Ő egy különleges egyéniség, aki nagyon kreatív, sokoldalú, jó ötletei vannak, alkotóképessége határtalan, ahogyan az ötletei is, de alapvetően nehezen tud jó döntéseket hozni, viselkedni meg nem igazán. Sokat küzdünk emiatt, mert a fejében a gondolatok és szabályok (még a legalapvetőbb is) nagyon máshogy működik. De rajongok érte, és a személyiségéért.
A középső 7 múlt. Mivel ő az egy szem fiam, kicsit ez szerelem a javából. Ő is egy különleges egyéniség. Egy nagyon zabálnivaló kis pali, hatalmas tudásvággyal, érdeklődéssel, matek-rajongással (bár ezt most a nyáron nem annyira mutatta), érdeklődik a természet erői és mozgása iránt, az emberi szervezet működése nagyon foglalkoztatja. Maximalista, szabálykövető, és nagyon keményen be akarja MÁSOKKAL tartatni a szabályokat. Ő is betartja, de jobban szereti, ha ő oszthatja a direktívákat. Nincs humorérzéke, ezért nehéz vele viccesen megértetni bármit is. :(
A legkisebb egy cukorfalat. Nagyon vicces, jó humorérzékkel rendelkezik, jó természete van, és nagyon kedves. Persze tud kibukni és kiborulni, de ő amolyan művésznő típus. Hihetetlen szöveggel és stílussal rendelkezik. Vele állandóan csak nevet az ember. 

Nagyon szeretem őket. Egész életemben arra vágytam és vártam, hogy anyuka legyek. Azt hiszem, hogy a legtöbb anyában az a vágy van, hogy a legjobb anyuka legyen a földön. Azt akarjuk, hogy a legjobbak legyenek a gyerekeink.
Én ezen a nyáron szembesültem azzal, hogy talán csődöt mondtam. Semmi nem úgy működik, ahogy kértem, ahogy tanítottam nekik, mintha éppen az ellenkezője lenne - szándékosan - annak, amit mondtam, vagy kértem. Azt gondoltam, hogy ez egy hatalmas küzdelem, aminek semmi értelme sincsen. Mintha a falnak beszélnék, és közben pedig ártatlan szemek néznek rám, és üres tekintet.
És igen, kiakadtam sokszor a nyáron, és igen, kiabáltam is velük, és igen, néha ingerült is voltam (Remélem, ha esetleg egy pszichológus idetéved, nem jelent fel, mert ráemeltem a hangom a gyerekemre... Mert ez ma tilos, szegény gyerek személyisége még sérül! - pikírt megjegyzés volt. a szerk.)

Nagyon vártam, hogy az elsőszülöttem megszülessen. Rajongtam érte. Sok időt töltöttünk együtt, és mégis most vele a legnehezebb. Az tény, hogy nem vagyok egy laza szülő. Én semmiben sem vagyok laza. Mindenki azt hiszi, hogy én azért, mert sokat beszélek, vagy mert humorral próbálom a helyzetet kezelni, vagy esetleg lazának tűnök, ilyen típus is vagyok, de nem. Én egy kimondottam stresszelős, görcsölős és izgulós ember vagyok. A munkában is, a gyereknevelésben is, a gyülekezeti életben is.

Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy nem érti, mert Krisztussal mindent le lehet győzni.

Mondtam neki, hogy Krisztussal már legyőztem. Gondolja csak el, hogy milyen lehettem előtte!

 De egy dolog biztos. Tudom, és remélem, hogy a gyerekeim tudják, hogy szeretem őket. 
Tudjátok, én mindig el szoktam nekik mondani. Hogy lehet, hogy most éppen mérges vagyok, vagy  indulatosabb, de szeretem őket. Tudniuk kell, hogy a haragom, nem nekik szól, hanem annak, amit csináltak és csinálnak. Elsőszülöttemmel nagyon hasonló a természetünk, így nem könnyű nekünk. Egymással sem. De próbálkozunk és küzdünk.

Másodszülöttel már teljesen más a helyzet. Tőle állandóan kis üzeneteket kapok, szivecskés és Szeretlek Anya! feliratokkal. De hát ez egyfajta szerelem, ami nem fog elmúlni. Nem szeretem őt jobban, csak máshogy. Mivel ő a Fiam. 



A gyerekeknek nagyon fontos a dicséret, és én szoktam is. Bár meg kell mondjam, az utóbbi időben eléggé sok rossz dolgot csináltak. Sajnos. De ennek ellenére mindig ott vagyok, és amikor lehet, megdicsérem őket. Mert hinniük kell magukban is!

 Na, mondjuk ettől kicsit félek...

A nagy kérdés azonban, hogy  "hogyan?" Hogyan lehetek jó anya?  Isten hogyan akarja, hogy jó anya legyek? Mikor minden nap azt érzem, hogy szeretem őket, de nekem ez nem megy. Énnekem küzdelem. Minden alkalommal azt érzem, hogy nem megy ez nekem!
Aztán megtaláltam ezt az igét a Derék asszony történetében:

Az ő száját bölcsen nyitja meg, és kedves tanítás van nyelvén. (Példabeszédek 31,26) 


Hát... Még jobban érzem, hogy nem megy ez nekem!

Ha valaki olyat mond, mondjuk szarkasztikusan, aminek maró éle van, mindegy, hogy a gyereknek mondjuk vagy a házastársunknak, az fájdalmas. Nem szeretem a beszólogatásokat. Én magam zavarba jövők attól, ha valaki beszól a  másiknak, vagy kellemetlen helyzetbe hozza. Jézus sem tett ilyet soha. Gyerekeink befolyásolhatóak, és nemcsak nézik, de hallják is azokat, amiket teszünk és mondunk. Az érzelmi és lelki jólétet meg lehet a gyereknél semmisíteni, ha leereszkedő hangnemben beszélünk vele.

 

Állítólag  tanulmányok kimutatták, hogy a kiabálás meglehetősen hatástalan. Amikor egy anya kiabál a gyerekekkel, akkor ők csak azt látják, hogy anya ideges. (ÉN sokszor vagyok ideges, nekem ezen dolgoznom kell.) Azt is megtanulják, hogy nem igazán tudja uralni mindig a helyzetet. (Ez mondjuk igaz.) 

Én azt gondolom, hogy nincs olyan szülő, aki ne emelte volna még meg a hangját a gyerekére. Persze tényleg nem gondolom, hogy kiabálni kell, de vannak helyzetek, amikor nem tudsz mást tenni. Lehet, hogy sík és szilárd hangon beszélni a gyerekhez, jobban megy majd, és szófogadóbb lesz, nem tudom.

 A dicséret a gyerekeknek nagyon fontos. Szükségük van rá, hogy hallják, hogy jó az, amit csinálnak. Fontos, hogy kedves dolgokat mondjunk sokszor, ami felemeli, inspirálja és ösztönzi őket. Ez talán jót tesz az önbizalmuknak és jobban fog menni a közös munka.

Én hiszek abban, hogy az iskolán kívüli program fontosabbak. Tudom, Vekerdy azt vallja, hogy másszon fára, meg ugráljon meg ilyesmi, amivel teljes mértékben egyet értek. De úgy gondolom, hogy az iskolarendszerünk sajnos nem áll helyzete magaslatán. Nem a tanárok a hibásak, ezt én mindig elmondom és el is fogom, hogy én teljes mértékben mellettük állok és támogatom őket. Zsófi egy művészlelkű gyermek, akit igazából semmi sem érdekel,  csak a sport, a rajz és a zene. Pedig a bizonyítványa is elég jó volt. Nem kitűnő, és én nem is várom el. Ha benne van, és kihozható ez belőle, akkor megtesszük, de nem elvárás. És úgy gondolom, hogy ha nem érdekli mondjuk a matek, (pedig nem rossz belőle), akkor azt kell erősíteni, amiben jó. 

Én hiszek a pozitív megerősítésben. Nemcsak abban, hogy 1 negatív kritika mellé mondjunk 5 pozitív dolgot, hanem abban is, hogy azt erősítsük benne, amiben jó, jó lehet, jó akar lenni.

Mostanában sokszor mondanak nekem NEM-et. Ettől persze néha ki szoktam akadni, néha rájuk hagyom. De mostanában megkérem őket, hogy ajánljanak fel helyette egy másik megoldást, adjanak nekem okot és lehetőséget arra, hogy IGEN  legyen abból a nemből.

Lépes méz a kedves beszéd: édes a léleknek és gyógyulás a testnek... (Példabeszédek 16.24- új fordítás)

• Legyél jó példa a gyerekeknek.
• Legyél következetes.
• Őszinte és valódi.
• Legyél türelmes. 
• Légy jelen az életükben! 
• Légy hajlandó megbocsátani.
• Imádkozz a gyermekeidért! 

A legnagyobb ajándék, amit adhat a gyermek, az a szíve. Jézusnak.
Természetesen mindnyájunkban van javítanivaló! Isten tudja azt, hogy nem megy mindig minden simán. És azt is, hogy nem mindig könnyű. 

A Biblia azt is mondja, hogy tanítsuk gyermekeinket Isten történeteivel és tapasztalatokkal.  Ez azt jelenti, hogy nem hagyhatjuk, hogy véletlenül történjenek a dolgok! Beszéljünk nekik sokat a Bibliáról, a történetekről, Jézusról. Legyen a hitük természetes, és bátran fel tudják vállalni, amiben hisznek! 
Mert akkor lesz örök életük, amire mi is mindannyian vágyunk!