Nyugi van! # Eat Nutella

Feltehetném azt a kérdést, hogy Ki ne szeretné a Nutellát?, de nem teszem, mert az én családomban kevés azoknak a száma, akik igen. Van mindig itthon, mert Kata az egyetlen, aki ezzel eszi a palacsintát, de sem a csokit szerető kisfiam nem eszik ilyet, sem a nagylányom. Férjről nem is beszélve, aki nem édesszájú. Katával ketten vagyunk, akik bevállaljuk, de tényleg csak palacsintához.
Érdekes, nem?
Amikor vendégek vannak, akkor persze nagyon hamar elfogy, mert a vendég gyerekek nem olyan válogatósak, mint az enyémek, és ők mindig mindent megesznek. :)

Az első találkozásom a Nutellával nagyon régen történt. De tényleg. Úgy kb. 1990 táján az akkori NDK-ban. Ugye, hogy ugye?
A nagyobbik bátyám nagyon korán külföldre ment, és már évek óta az NDK-ban élt. Ott ismerkedett meg az első feleségével. El is mentünk meglátogatni őket. Vicces és kalandos volt. Életem legkegyetlenebb repülése volt, properreles géppel és éppen az utolsó repülőútja volt. Ráadásul végig rosszul voltam, szóval... :(
De maga az ottlét jó volt. Élményekkel teli.
Éppen akkor jártunk ott, amikor az NDK és NSZK egyesült. Minden nagyon olcsó volt, és mi ott is tátottuk a szánkat, hiszen nagyon más volt az a világ.
Emlékszem, hogy Sandra (ő volt a feleség) és az anyukája elénk rakott barnakenyeret és nutellát, hogy ez a reggeli. Én akkor még fanatikus húsevőként és csak fehér kenyeret ismerőként teljesen kiakadtam, hogy ez meg már micsoda! Adjanak már rendes ennivalót...
Aztán egyszer kíváncsiságból, csak hogyha valaki megkérdezi, hogy kóstoltam-e már ilyet, tudjam azt mondani, hogy igen, kóstoltam :), megtettem.
Engem tisztességesen neveltek, meg illemre is, így udvariasságból megkóstoltam. És ott történt! Akkor valami. Utána, amíg ott voltunk ezen éltem. Barna kenyéren és Nutellán.
Ma már csak a barnakenyér maradt, de szívesen emlékszem arra, hogy mennyire vártam a bátyámat, amikor jött haza, és a szatyorban ott figyelt a sok csoki és a Nutella is.

Jó kis dolog az!