Kár hogy ez most nem igaz rám!

Mármint persze, rendben van az életem. Rendes és boldog családi élettel a hátam mögött élem a mindennapjaimat és szeretem is. Nincs a szívemben lázadás, nem vagyok elégedetlen, nem háborgok dolgokért, amiért mások talán igen. Egyszerűen csak fáradt vagyok, mint ahogy biztos vagyok abban, hogy sok anya és persze sok tanár is elfáradt. 

És nem tudok rendet tartani itthon. Ez a karantén időszak teljesen fel-és átértékelte a napjaimat, alig jut valami számomra fontosra idő. De nem teszek úgy, mint sokat a Facebookon, hogy háborgok, lázadok meg elégedetlenkedek. Miért, azzal könnyebb?

Mindenkinek nehéz. 

Senkinek sem könnyű.

De ha kiakadunk és lázadozunk, jutunk valamire?
A múltkor láttam egy hölgyet egy csoportban, aki videót készített (szerintem a hölgy elég rosszul és bután képviselte a véleményét, főleg abból a szempontból, ahogy a tanárok ellen lázadt, közben meg ahogy a gyerekeivel beszélt...), és ugyan nem csapkodott, de jelezte, hogy elege van.

Nekem is. És, jobb, ha csapkodok? 

Fáradt, mondta. Én is. Szerintem te is. Mindenki fáradt. A tanár biztos nem. Kisfiam tanítójával beszéltem, ő mondta, hogy fél 1-kor feküdt le az utóbbi időben. Ja, vagy ők nem számítanak? 

A rendre persze, hogy vágyom, és tervben is van, de tudom, hogy most erre nem jut idő. Majd ha jön a nyári szünet, ami nincs messze. :)

Én azt hallgatom már egy ideje, hogy nekem és a gyerekeimnek könnyű, mert itthon vagyok és mert egy tanítónéninek könnyű. Jeleztem, hogy nem vagyok tanító néni, csak 12 évig iskolában dolgoztam és igen, tanítottam is. Valószínű, hogy kicsit könnyebb nekik bizonyos szempontból, de nekem nem az. 

Bár a nagyok egyedül tanulnak, azért nem mondom azt, hogy nem kell rájuk nézni, és igen, újra tanulni dolgokat. Nem könnyebb egyébként, mert 15 évvel ezelőtt tanítottam tantárgyakat, közte csak a hittant, ami ugye nem számít nagyon tantárgynak. :) És mindenki azt mondogatja, hogy az én gyerekeimnek könnyű. Miért?  Nem az! Ugyanúgy meg kell csinálniuk a feladatot, és el kell küldeniük, ülniük kell és tanulniuk. Szerintem az én gyerekeimnek nehezebb. Mert nem csinálom meg helyettük a feladatot, nem mondom meg az eredményt, nem számolom ki helyette, nem írom meg. Segítek, való igaz. De ezt eddig is megtettem.

Nekünk is ugyanúgy van határidő, amit figyelni kell, és nekünk is összetorlódik.

Mert a gyerekeknek sincs mindig kedvük tanulni.

A legkisebbel minden napos csatákat vívok, szó szerint. Elsős. Én az anyukája vagyok (aki való igaz, tanított valaha első osztályosokat írni és olvasni meg számolni), és nem a tanító nénije. Most rá lenne szüksége, hogy elvarázsolja, lelkesítse, dicsérje. Helyette itt van anya, aki három fele szalad, plusz főz és mosogat meg takarít és mos, vasal és pakol. Meg kellene dolgoznia is, amit elengedtem...

Szóval inkább ezt hagyjuk.

Ha majd lecsillapodnak a kedélyek, és vége lesz mindennek, akkor újra nekiállhatok "nagytakarítani" meg rendezkedni (Nem Konmari módszerrel, hanem csak szimplán... :) ), és akkor az jó lesz.

De most ez van.

Ebből hozzuk ki a maximumot! Ahogy tőlük és a gyerekeinktől telik.

Az, hogy mások mit mondanak és gondolnak, nem számít!