Művészi és nagyon tetszik.

Sokszor szoktam a művészetre gondolni, és szomorú vagyok, hogy kimaradt az életemből. Minden tekintetben. Anyukám ének tagozatra szeretett volna íratni, de én ragaszkodtam a másik osztályhoz, mert odament az ovis kori barátnőm. Azt mondtam anyukámnak - állítólag :) -, hogy azért nem megyek ének tagozatra, mert nem akarok egész nap énekelni. Ebből aztán az lett, hogy később, harmadik osztályra mi lettünk a nyelvtagozatos osztály (oroszosok), a másik kis elit-tagozat, és nagyon élveztük. Örökös harcban az énekesekkel. :)

Nem is volt hozzá sokáig, nagyon sokáig közöm. Legközelebb akkor jött elő, amikor az anyukám kitalálta, merő jószándékból, és mert szerettem a gyerekeket, hogy szerinte legyek óvónő, amit én nem akartam, mert bár mindig is gyerekekkel szerettem volna foglalkozni (már gyerekkoromban is tanítottam a macikat és a babáimat), de az ovis korosztályt sohasem éreztem magaménak. Eljártam énekelni egy nénihez, a felvételi miatt, de ezt inkább hagyjuk. Ahogy az ének felvételimet is hagyjuk. :) 

Aztán az élet, vagy inkább Isten úgy hozta, hogy egy iskolába kerültem, és ott taníthattam. Éneket is. :) 

Nem lett jobb hangom, de lévén lelkiismeretes ember, aki szeretett mindenre rákészülni (ez most is így van) ezt is próbáltam a legjobban csinálni. Így megtanultam kicsit zongorázni, de tényleg csak alapszinten, és magamtól, ami nagyon gyengén megy, de a szándék a fontos!, és egy lefogás-táblázat segítségével 2#-ig és 1B-ig dalokat, énekeket el tudok játszani furulyán is. Amikor Zsófi kicsi volt, neki sokat játszottam itthon, és előfordul, hogy néha még mostanában, itthon is furulyázok. Kisfiammal megtanultunk egy darabot. Én furulyán, ő zongorán játsza. Az énekléshez meg annyi közöm lett, hogy a gyülekezetben (még vírus előtt) létrehoztunk egy kis kórust, és tagja vagyok, és előfordul, hogy én tanítom meg a gyerekeknek az énekeket. Vagy a táborokban. Nincs erős és jó hangom, de elénekelgetek a hangján. Tömegben főleg. :)

Rajzolni általános iskolában nem szerettem, pedig lehet, hogy lett volna bennem lehetőség, ha fejlesztik. De olyan tanárom volt, aki nem megszeretette a rajzot, éppen ellenkezőleg, inkább féltünk tőle. Mindig utáltam, hogy kockákat és drapériákat kellett rajzolni. Még az óvóképző felvételin is. Nem nagyon van térlátásom, leginkább síkokban rajzolok (ovis szinten, amit nagyon élvezek és szeretek.) És egyébként persze, hogy nem vettek fel, aminek akkor is örültem, és ma is. Nem nekem való a sok ovis, ezt láttam akkor is, amikor a gyerekeim óvónénijei néha megkértek, hogy vigyázzak a csoportra, és bár nagyon bírtam a gyerekeket, ők nem az én korosztályom.

Persze, az élet vagy inkább Isten úgy hozta, hogy az iskolában rajzot is tanítottam egy fél évig, amit nagyon élveztem és amit nagyon szerettem. Ráadásul nagyon szerettem a rajztanárt, akit helyettesítenem kellett, sokat lelkiztünk. Akkor még festegettem is, (volt időm rá, hiszen egyedül voltam), és sokat adtam arra, amit mondott. Tudtam, hogy nem leszek kiemelkedően tehetséges, de akkor is nagyon élveztem.
Most sokat rajzolok, és bár nem profi módon, lehetőség adódott rá, hogy a saját, ovisoknak íródott anyagaimat én magam rajzolom, ha van rá lehetőség. :)

Ezek után nem csoda, ha fontos lett számomra, hogy a gyerekeim zenét tanuljanak, igaz? A zene fontos. És jól is csinálják a gyerekeim. Nem művészeknek számjuk őket, egyszerűen csak a zene miatt zenélnek. Ráadásul az Elsőszülött tehetségesen rajzol is. 

Hát kell ennél több egy művészetre hajló anyának? 

Azon gondolkoztam, hogy mi az én művészetem. Nektek van? 

Azt mondom, hogy nekem az írás az. Nem tudom úgy és akkor művelni, amikor szeretném, mert amikor ihleted van, nem jut rá mindig időd, amikor meg időd van rá, nincs mindig ihleted... De írni szeretek. És abban biztos vagyok, hogy sohasem lesz kész a regényem. Ez már biztos. :)