5.

Nem tudom, hogy Ti hogy vagytok vele, de én szeretem a csendet. Az utóbbi időben pedig kimondottan vágyom rá. 

Annak ellenére, mondom ezt, hogy én aztán tényleg sokat tudok beszélni, és van, hogy be sem áll a szám. Kérdezzétek csak meg Férjet, aki ezt nap mint nap tapasztalja. :) Ráadásul tényleg úgy működök, hogy ha fáradt vagyok, akkor még jobban és még többet beszélek. Mert azt gondolom, hogy ki kell magamból beszélnem az ideget és a feszültséget. Vagy csak egyszerűen beszélek, mert beszélhetnékem van. :) Nem mindig egyértelmű. 

Amíg itthon voltam, szinte egész délelőtt csendben telt. Persze, vasalás közben sorozatot néztem, vagy előadást hallgattam, de alapvetően tényleg csend volt. És csak délutánra indult be a csivitelés a Fiókáimnál. Na, most ez nincs így. Ráadásul Kisfiam most olyan időszakát éli, amikor folyamatosan beszél (eddig is ezt tette), fütyül és zajt ad ki. Elég nehezen viselem, de hát szeretem. :) Most egész nap megy a csacsogás. Egy iskolában aztán tényleg nincs csend! 

Elkezdtem értékelni, és megérteni, hogy Férj miért szeret egyedül lenni, s miért olyan csendes, magának való. Mondjuk hosszútávon nem bírnám, de néha nagyon jó az egyedüllét. 

Ilyenkor, amikor mindenki a karácsonyra készül és hangolódik, valahogy ott van a csend. Csendes éj... Sokszor szeretnénk elcsendesedni, és átgondolni a dolgainkat. 

De mégis, olyan nagyon ritkán vagyunk csendben.

Nem tudunk. 

Valahogy mindenki úgy érzi, hogy mindenhez hozzá kell szólnia, véleményt kell mondania (ami legtöbbször nem pozitív és nem megerősítő, hanem kritikus és bántó, nagyon bunkók tudnak lenni néha az emberek), de nincs hatással mégsem senkire. 

Tényleg olyan ritkán vagyunk csendben, ritkán tudunk egyedül lenni a gondolatainkkal. 

Nálatok nincs így? 

Nekem van erre már egy bevált módszerem. Egyrészt, amikor hazajövünk az iskolából, akkor mindenki kap 1 óra csendes pihenőt. Ez muszáj. Bár meg kell valljam, hogy ez Kisfiamat akkor sem zavarja, mert képes mellettem állni, és folyamatosan beszélni. De tényleg. 

A gyerekeknek is jót tesz, hogy kicsit a maguk világában vannak, elfoglalják magukat valamivel (olvasnak, macskáznak, kütyüznek - én engedem), de mindenki csendben van. Ők is, és én is. Mert különben nem tudok nekik segíteni a tanulásban, nem tudom elvégezni a feladataimat itthon, és így is gyakran, sokszor, mindig azt érzem, hogy nem bírom már tovább.

Ezért kell a csend, a pihenés.  

Ritkán vagyunk együtt a gondolatainkkal. Mert megy a rádió, a tévé, a mosógép, kiabálnak a gyerekek, nyávog a macska, ugat a kutya... Valami mindig zajt ad ki. 

Sokszor vannak a Facebookon olyan képek, hogy egy kis kuckó, egy kis házikó egy erdőben, vagy egy szigeten, és megkérdezik, hogy ellennél-e ott 1 hétig vagy 1 hónapig. Az emberek többsége azt mondja, hogy IGEN, de én nem hiszek nekik. Nem erre van berendezkedve a társadalmunk. Nyüzsgésben és zajban élünk. Pedig jó lenne a csend!

Sose vagyunk csendben, ez pedig nagyon ijesztő. 

Ha csendre vágyok, mert zaj van körülöttem, akkor a fürdőszobába vonulok, teleengedem a kádat meleg vízzel, bezárom az ajtót, és fél óráig elvonulok a zajtól. Szerintem erről már többször írtam, és még fogok is. Mármint a víz gyógyító hatásairól a lélekre és a testre. :)

Bár megmondom őszintén, vagy hogy ez a gyerekeket sem tartja vissza attól, hogy néha kérdezzenek, mondjanak valamit, rám nyissák az ajtót, de ha megbeszélem velük, akkor hagynak egyedül és csendben. 

Nyáron, amikor ilyesmire vágyom, akkor kimegyek az udvarra, és hintázok egy kicsit a gyerekek hintáján. (Még elbír.) De azt gondolom és azt vallom, hogy a csendre szükség van. Bármilyen formában, és bármikor. 

Éppen ezért keressük meg a magunk csendjét, a saját gondolatainkkal és alakítsunk ki magunknak új célokat és új terveket!