Énidő

Ó, igen. Ha észrevettétek, mostanában a blogomon leginkább könyvekről és filmekről írok. Az utóbbi időben nagyon élvezem, hogy végre van, újra van lehetőségem olvasni és filmeket nézni. Mindennél jobban élvezem ezeket a perceket, és nagyon szeretem, hogy van rá lehetőségem. 

Vagyis keresek rá, adok magamnak ÉNIDŐT. 

Egyszer egy kedves Anya-testvér (anya, akivel egy közösségbe járunk) megkérdezte tőlem, hogy csinálom, hogy van ilyesmire is időm, mert neki nincs. 

Persze, felsorolhatnám azokat a dolgokat, amelyek közöttünk a különbség.

- Ő otthon tanítja a gyerekét, az enyémek iskolába járnak.

- Ő rendmániás, és állandóan pakol, rakod és takarít, én szimplán csak arrébb rakom a kisebb kupacot, hogy egy nagyobbat hozzak létre. :) - Már sokszor meséltem, hogy felvettem a harcot a rendrakással, és egy ideig nyerésre is álltam, de most megint nem. Megint kaptunk pár adag ruhát, meg nekiálltam lomtalanítani (játékokat, könyveket, ruhákat), így megint káosz van, így az esélytelenek nyugalmával vagyok.

- Ő kicsit egyedül van otthon, annak ellenére, hogy van családja, nem bátorítja a férje, nem támogatja úgy, ahogy szerintem kellene, sok kritikát kap, és ebből kifolyólag van egy megfelelési kényszer benne, ami már elég súlyos szerintem. Nekem van egy férjem, aki így és ilyennek szeret, bár bennem is van egyfajta megfelelési kényszer, de nem félelemből, vagy azért, mert mit mondanak mások, hanem mert így és ilyennek fogadott el, amilyen vagyok. 

- Ő azzal kompenzál, hogy mindenféle gyülekezeti alkalmon és programon ott van. Én már nem, vagy csak alig járok. Egy időben ezt tettem, de nem éreztem azt, hogy ez a családom javát szolgálja, hiszen alig voltunk együtt. Így inkább együtt vagyunk. És ha kell, együtt olvasunk a lányommal. Ez a mi közös hobbink. És ilyenkor is együtt vagyunk. Nagylányommal előszeretettel látogatjuk a könyvtárat és a könyvesboltokat.

Tudjátok, kicsit átértékeltem ezt-azt az életemben.
Kicsit a lelkem is sebzett - már nyár óta - (nagyon érzékeny lélek vagyok), és olyan nehezen tudok átlépni rajta, továbblépni, újra kezdeni az egészet. Nehéz döntést hoznom, és most sokkal jobban érzem magam itthon, a családommal, akik fontosak nekem.
Ebbe nyilván az is belejátszik, hogy már hetek óta betegek vagyunk, amiből egyszerűen nem sikerül kigyógyulnunk. Gondolom, hogy a lelki betegség hozza magával a fizikaiakat is.
Mindegy.
Ha a "lelkizős" része miatt vagy itt, akkor türelmet kérek, mert egy darabig ilyet nem tudok írni. Küzdelemben vagyok, és jelenleg nem állok nyerésre.
Persze az optimizmusomat nem adom fel, de most inkább csak sodródom az árral.
A többit meglátjuk.
De azért szurkoljatok nekem!