Stephanie Perkins: Anna és a francia csók

Természetesen ezt a könyvet azért hoztam ki a könyvtárból, mert benne volt, hogy "francia", és mert elolvastam a tartalmát, és tudtam, hogy Párizsban játszódik, így persze, hogy kapva kaptam az alkalmon.

De sokáig csak pakoltam, rakosgattam. Még nyáron választottam, de a nyáron nem volt lehetőségem olvasni. Sokkal inkább van ilyenkor, amikor mindenkinek be van osztva az ideje. Igyekszem időt szánni az olvasásra, mert nekem fontos és szeretek egy másik világban lenni. És nem baj, ha az nem a valóság. :)

Aztán nem olyan régen levettem a polcról, gondoltam, itt az ideje. 348 oldal, és magától nem jönnek ki belőle a betűk... Nekifogtam hát, és első olvasásra, pár oldal után arra gondoltam, hogy de kár volt kihozni... De ha már itt van! - és belefogtam.

Aztán a végére úgy éreztem, hogy: Igazi cuki, kis romantikus könyv.

A történet:

Anna nagy várakozással tekint végzős évének kezdete elé atlantai középiskolájában, ahol van egy remek munkája, egy hűséges legjobb barátnője, és egy alakulófélben levő, ígéretesnek tűnő kapcsolata. Így aztán eléggé elkeseredik amiatt, hogy Párizsba kell költöznie egy bentlakásos iskolába – egészen addig, amíg ott nem találkozik Étienne St. Clairrel, aki okos, sármos, gyönyörű, szóval tökéletes… lenne, ha nem volna foglalt. De a Fények Városában a vágyak valahogy mindig utat törnek maguknak. Vajon a szerelmes majdnem-ek éve a hőn óhajtott francia csókkal ér véget? Stephanie Perkins a romantikus feszültséget mindvégig sistergőn, a vonzalmat pedig magas hőfokon tartja debütáló regényében, amely garantáltan megbizserget minket a fejünk búbjától a lábujjainkig és megolvasztja a szívünket.

Aztán, ahogy olvastam a könyvet, sok minden eszembe jutott.

Saját magam, a 18 éves énem, amikor valami hasonlót éltem meg én is, hiszen szerelmes voltam (a magam módján), nekem is volt egy St.Clairem :), és egy barátság régi mélysége és sebei jelentek meg lelki szemeim előtt. Utáltam középiskolás lenni, és utáltam az egész tinédzserkoromat. Tudjátok, mindenki keresi a helyét a világban, céljait, tervei vannak, foglalkoztatja valami, de mégis, amikor az ember szerelmes, vagy úgy érzi, akkor másra nem tud fókuszálni.

Jó volt, hogy elolvastam, mert legalább nagyjából tudni fogom, hogy mire készüljek a gyerekeimmel kapcsolatban.

 

Nagyon tetszett nekem Anna és St.Clair barátsága, kapcsolata, ami persze a végére romantikussá válik, de a legjobban az tetszett, hogy nem a szexuális kapcsolat volt a lényeg (nem is volt benne), nem erre volt alapozva, mégis nagyon vonzó volt az egész helyzet. 

Nem mondom, hogy ez lesz a kedvenc romantikus regényem (Tudjátok: Jane Austen Forever!), de egy könnyed szórakozást és romantikus pillanatokat mindenképpen megért.

Tetszett, ahogy bebarangolták együtt Párizst, ahogy olvastam az utcákról, a helyekről, újra azt éreztem, hogy ott vagyok. Emlékszem, amikor Párizsban jártam, és sétáltam egyedül az utcákon, lehetőségem nyílt bekukucskálni ablakokon (szoktam! :) ), és mai napig is előttem van egy épület, ahol egy szobában fiatalok gyűltek össze. Azt láttam, hogy beszélgetnek és nevetnek együtt, és úgy sajnáltam, hogy nem beszélek jól franciául, mert akkor részese lehettem volna egy külön élménynek. Élveztem egyébként ottlétem minden percét. Szóval, valamiféle ilyen hangulatot éltem meg. Nosztalgikusat. 

Érdekes, hogy egy könyv mennyire elő tudja hozni az emberben rejlő régi emlékeket, érzéseket, boldogságot és fájdalmat. Rajongok Párizsért, és bármikor szívesen elmennék. És szeretettel gondolok arra a fiúra is, akibe először voltam szerelmes. :)

Ti hogy vagytok ezzel? Vannak romantikus pillanatképeitek Párizsról?