De persze nem magadtól hallod, hanem egy iskolai óra közepette kiáltanak fel a gyerekek: HAVAZIK!
És mindenki nagyon boldog, örül neki. Kivéve a melletted ülő gyereket, aki Svájcból származik, és az ő életében a hó teljesen átlagos és normális, szinte mindennapi. Ő úgy nőtt fel, hogy mindig volt hó körülötte, és most nem érti, hogy nekünk ez miért öröm. Mert öröm.
Ugyan hamar elolvadt, és nem tudták igazán élvezni, de látni, ahogy hullik, és a gyerekek arcán azt a boldogságot sugározni, nagyon jó érzés volt. Ugráltak a folyosón és boldogan újságolták egymásnak, hogy LÁTTAD, ESIK A HÓ! Azok a gyermeki arcok csodálatosak voltak.
Bárcsak tovább hullott volna! Szeretem nézni, ahogy havazik, és hallgatni is. Ahogy nagy pelyhekben hullik, az valamitől különlegesen nagy nyugalmat jelent. Régen, amikor még fiatal(abb) voltam, és még az ország másik végén éltem, sokszor elmentem egy-egy téli sétára a hóesésben. Nagyon szerettem, ahogy mindent betakar a hó, ahogy az utcai lámpák fényénél látod a hóesést. Még a hideg sem zavart, mert hatalmas élmény volt. Ez csodálatos!
Néha aggódom azonban azért, hogy a gyerekeink nem fogják ezt megélni, átélni! Pedig milyen boldogság ez nekik!
De ez egy idő után elmaradt. Viszont kárpótolta őket, hogy az iskolában felállították az idei iskolai fát, ahol mindenki megtalálhatta az osztálya mézeskalácsát. Muszáj mindenben találni valami apró örömöt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése