Nagyon szeretem a diót. Ültettünk mi is évekkel ezelőtt, de nagyon lassan növekszik, ráadásul a mi földünk nem olyan jó minőségű, mert homokos a talaj, és kevés növény él meg rajta jól, vagy kevés szereti. A fák például nem működnek jól. De a diófán még évekig nem lesz termés, hiszen lassan nő.
Mindig, minden évben a szüleimtől karácsonyra szoktam kapni diót. Az ő kertjükben van, és ez a karácsonyi ajándékom. Idén - szomorúan mesélték, - hogy nem lesz dió. Megfeketedett. És azt is mondták, hogy valószínűleg már nem fog termést hozni. Apukám nagy szakértője a kertnek. Ahogy dió, így idén mogyoró sem lesz. A másik nagy kedvencem.
Ezt tapasztaltam, mert amikor sétálok, és diófát találok, szedni szoktam a földről, és az úton megeszegetem, még amikor friss. Energiát ad, és egészséges.
Nagy arányban tartalmaznak B1-, B2-, B6-, C-, és E-vitaminokat, ásványi anyagokat - kalcium, kálium, vas magnézium, foszfor, réz, cink, nátrium, kálium, mangán -, és élelmi rostokat.
Nagyon szeretem a dióféléket, bármelyiket.
Olvasgattam blogokat, és ezt a történetet találtam, gondoltam, megosztom veletek. A történetet egy kertészeti oldalon találtam, és a történet Böjte Csabától származik.(Nem vagyok a rajongója, de ez a történet nagyon tetszett nekem.)
Nem mese volt hanem tanulságos élet történet!
Egy idős
néni áll a tavaszi zimankóban az út szélén, fején karton kendő, kezében
egy kisebb zsák és szelíden integet. Megálltam, felvettem a nénit, és
elkezdünk társalogni. Hamar kiderül, hogy dióbelet visz a szentgyörgyi
piacra. Kérdés nélkül elkezd mesélni.
'Gyerekkoromban nagytatámmal ültettünk tíz diófát, locsoltuk a közeli
patakból, de egy még abban az évben ki is száradt, a többi gyökeret
eresztett. Teltek az évek, aztán engem az élet elsodort hazulról.
Nagytatám egy szomorú nyári napon halt meg, hazajöttem a temetésre, a
szépen felcseperedett diófák árnyékában ravatalozták fel. Az egész
szertartás alatt én némán álltam a nyurga nagy fák árnyékában...
Teltek az évek. Nyugdíjas lettem. Egyedül maradtam és hazaköltöztem a szülőfalvamba. Nyugdíjam oly kevéske, így ősszel összeszedem a diót és télen megtöröm. Kilós, fél kilós csomagokban nagyon hamar el tudom adni, két óránál tovább még sohasem álltam kint a piacon. Ha hiszi, ha nem ez a kilenc diófa engem átsegített a télen! Az idén is, nemcsak tűzifát tudtam venni a dióbélből, hanem még egy kis malackát is. És most ha ezt a maradékot sikerül eladnom, szeretnék venni tíz kis facsemetét. Tudja van egy aranyos unokám, nemsokára hazajön, el fogjuk ültetni a kis fákat és ha majd ő is megöregszik, diótörés közben biztos majd el fog mondani érettem egy-egy imádságot....
Az autó halad a tavaszi verőfényben... a néni elhallgatott, én is hallgatok, némán vezetek. Nemsokára a piacnál fékeztem, megálltam és utasom a reszkető kezével egy fél kiló zacskó dióbelet csúsztatott az ülésre. Tiltakoztam, de ő szelíd mosollyal csak annyit mondott: Vegye csak el, nekem is a jó Isten adta a drága nagyapámat ki a diófákat ültette....
Szó nélkül sebességbe teszem az autót, vezetek, de fél szemmel a
dióbelet nézem: az egyszerű székely asszony válaszát a gazdasági
krízisre. Kezembe vettem a szépen bekötött kis csomagot, kibontottam és
elkezdtem ropogtatni a finom dióbelet. A becsületes, évtizedeken áthajló
munka gyümölcsét, a finom, egészséges választ egy nagymama anyagi
gondjaira.
Járható út... Megyek és én is veszek tíz facsemetét!'
Lejegyezte: (Böjte) Csaba testvér
A dió karácsonyra egy fontos momentum nálunk. Kicsit szomorú vagyok, hogy ez idén nem lesz így. De ez akkor is részese lesz az életemnek. És nekem is a szüleimet jelenti. Ez is. Mint olyan sok minden.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése