Emlékszem, hogy tinédzser koromban nagy hatással volt rám ez a könyv. Kb. annyi idősen olvastam, mint ahány éves a napló szerzője. Elgondolkodtam akkor- és azóta is újraolvasva, -hogy tényleg milyen sorsok vannak, hogy élnek emberek. És persze azon is, hogy sok minden, amit az ember az amerikai filmekben lát, az mennyire valóságos. De közben pedig tudja és érzi, hogy Magyarországra is áthelyezhető a mondanivalója.
Szívszorító naplóregény egy fiatal, feketebőrű amerikai lány szemszögéből írva. A testi és lelki nyomorúság minden mélységét, a pokol összes bugyrát láthatjuk A. N. családi életét megismerve. Egy társadalom peremén élő kamaszlány élete és küzdelme a teljes kilátástalanság ellen a Nagy Amerikai Álom árnyékában. Nagyszerű fejlődésregény a gyermeki csodavárástól eljutva a felnőtt ember öntudatos felelősségvállalásáig – és talán az önmegváltásig. Legszívesebben minden kamasz kezébe odaadnám.
Rám a mai napig hatással van. Most, 50 évesen újraolvastam. És még mindig hat.
A történet:
Egy statisztikai adat 1972-ből: az Amerikai Egyesült Államokban 16 millióra emelkedett az állami eltartottak száma. 16 millió ember egy országban, aki képtelen rendszeres munkát találni – vagy vállalni – egészségi állapota vagy családi körülményei miatt. A roosevelti New Deal szociális újítása volt annak idején az állami segélyezés, azóta azonban a társadalom valóságos rákfenéjévé vált, mert ördögi körbe zárta a segélyezetteket, ahonnan szinte lehetetlenség kitörni: csak nagyon keveseknek sikerül, s azoknak is emberfölötti erőfeszítések árán. A tizenöt éves A. N., e fiktív napló szerzője, Harlemban lakik édesanyjával és három testvérével. Kéthetenként megérkezik a segély, ebből kifizetik a nyomorúságos szoba bérét, megvásárolják a legszükségesebb élelmet, néha egy-egy ruhát a bizományiból. Ugyanúgy, ahogy a ház többi lakója, a többi magányos, sokgyerekes anya vagy tehetetlen öreg vagy munka nélküli fiatal. Eleinte azt remélik, hogy csak átmeneti ez az állapot, majd keresnek egy jobb szobát egy tisztább házban, talán munkájuk is lesz. De be kell látniuk, hogy aki egyszer segélyre szorult, az olyan, mint a megbélyegzett. A. N. először foggal-körömmel küzd azért, hogy egész családját kimentse ebből a pokolból. De aztán rádöbben, hogy erejéből csak önmaga megmentésére futja, hogy így is minden kitartására szüksége van ahhoz, hogy ne jusson ő is a testvérei és barátnői sosára: a kábítószer rabságába, az erkölcsi züllésbe. Julius Horwitz a leghitelesebb krónikása ezeknek a sorsoknak. Évekig dolgozott a segélyezési szervezetben, és a kudracba fúlt életek százait ismerte meg. Ezt a könyvet döbbenete és felháborodása íratta meg vele – mások megdöbbentésére és felháborítására.
Idézetek a könyvből:
Az írás olyan, mint az imádság: beszélsz valakihez, akit nem látsz és sohasem fogsz látni, sohasem fogsz megismerni, mégis tudod, hogy könyvedet olvasva hallgat rád, legalábbis reméled, hogy hallgat rád, azt akarod, hogy hallgasson rád.
Amint elolvastam A kis herceg első oldalait, már tudtam, hogy nekem írták.
Most már tudom, mit szeretnék majd, ha férjhez megyek. Nagy ágyat szeretnék, hófehér ágyneművel. Azt akarom, hogy a férjem úgy érjen hozzám, ahogy az Isten nyúlt a világhoz, amikor megteremtette.
Én sohasem gondolok rá, hogy fekete vagyok. Sokkal inkább az énemmel foglalkozom, önmagamnak azzal a részével, amelyik azt súgja nekem, hogy én én vagyok.
Az életnek nincs értelme addig, amíg nem látják benned az embert. Amíg nem kapsz szeretetet másoktól. Addig nem érzed, hogy élsz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése